Stefan Hertmans: A fordult szív (Helikon Kiadó, 2021.) – kritika
A Helikon Kiadó gondozásában és Fenyves Miklós fordításában megjelent Stefan Hertmans A fordult szív című könyve. Ez a szerző második magyarul olvasható regénye – az első a Háború és terpentin volt, ami 2016-ban jelent meg szintén Fenyves Miklós fordításában. Műfaji tekintetben a két regény hasonló alapokra épül: mindkettő dokumentum-fikció jellegű. Amíg a Háború és terpentin-ben Stefan Hertmans a nagyapja memoárját regényesítette meg fikciós elemekkel foltozgatva, addig A fordult szív-ben két 11. századi zsidó iratot összevonva alkotta meg Hamutal történetét. A szerző a Keresztes háborúk idejéből hátramaradt, zsidó vallásra áttért asszonyról szóló levelet és egy monieux-i prozelitáról szóló kéziratot vizsgált, melyeknek feltételezhetően ugyanaz a nő a szereplőjük. A regény egy hányada fikció, és ami kiderül a szerző forrásaiból, az sem biztos, hogy igaz és megtörtént – ennek megfelelően érzékelteti is, hogy nem biztos minden, amit leírt. Emiatt nincs is mese-jellege, hanem inkább legendának hat Hamutal története.
Vigdis Adelaïs (későbbi nevén Hamutal) egy normann apa és egy flamand anya gyermeke. Keresztény neveltetésben részesül a mai Franciaország területén, Rouen városában. Beszél franciául, flamandul és később latinul is megtanul. Szülővárosában ismerkedik meg Daviddal, egy rabbi fiával, akivel egymásba szeretnek – Vigidis elhatározza, hogy megtanul héberül is, a nyelvórák ürügyként szolgálnak a Daviddal való találkozáshoz. Kapcsolatukat nem tudják tovább titokban tartani, ezért megszöknek és felkeresik David családját. Végtelen menekülés veszi kezdetét, Vigdis Adelaïs mindent maga mögött hagy egy boldog jövő reményében. Felveszi a zsidó vallást és megkapja a Hamutal nevet. Ekkor veszik kezdetét a Keresztes hadjáratok, melyek további veszélyt jelentenek rájuk.
A regény cselekménye két szálon fut két különböző idősíkban. Az egyik Hamutal idejében, a másik pedig korunkban, ami 2015-öt jelenti. A két idősík között ezer év húzódik meg: ez a távlat kontrasztot állít a két történet közé, de az emberi összetartozás élménye egyesíti azokat. Az elbeszélő Hamutal iránt érzett empátiája az egyik legfőbb kapocs, ami miatt a két szál nem tud egymástól eltávolodni és végleg összekötettek. Stefan Hertmans mintha emlékezne, szinte Hamutal társaként figyeli a lány életét. A regény óda a lányhoz, aki mindenkit elvesztett maga körül és ezer év után talált szövetségesre.
Hangok, érzetek, illatok és színek kavalkádja jelenik meg a könyvben. A szöveg líraian idézi fel a gyakran említett narancsvirág és kakukkfű illatát, melyek fehér és mélyzöld színe megelevenedik az olvasó előtt.
A természet feltárja végtelen bőségét és amit adni tud, az köti össze Hamutallal. Erősen különbözik Stefan Hertmans élményétől, aki kapcsolódást keresve bejárja a lány által megtett utakat, de a környezeti viszonyok ritkásak és ridegek, az autópályák és a szalagkorlátok szétszabdalják a zöldet, ellehetetlenítve az organikus közlekedést, amiben Hamutalnak még részese lehetett.
A lány örökké úton van, hiába fogadják be és segítenek rajta többször a zsidó közösség tagjai, mert olyan, mintha a szökés egyfajta reflexként rögzült volna benne. Mikor először, tizenhét évesen elmenekült Daviddal otthonról, egy szeretteljes, bár szigorú közeget hagyott maga mögött, ahol nem lehetett együtt a szerelmével. Szívnehéz nő, sehol nem talál otthonra ahol nincsenek olyan emberek, akiket őszintén szerethet.
A többnyelvűség Hamutal otthontalanságát fokozza, hiszen az élete során nem találhatott rá az anyanyelvére sem. Az általa beszélt nyelvekhez hozzátartozik egy szerep, egy vallás és egy származás. Ha Vigdis Adelaïs a neve, és az anyja lánya, akkor flamandul, ha az apja lánya, akkor normannul, ha Franciaország szülötte, akkor franciául és ha egy keresztény katolikus család gyermeke, akkor latinul beszél. David szerelmeként pedig ő Hamutal, aki héberül ért
“…csak akkor tudok közelebb kerülni Hamutalhoz, ha mindenről megfeledkezem magam körül, leszámítva talán egyetlen női alak ruhákba öltözött csontvázát a katakombákban, amely őt juttatta eszembe, és ahhoz a szoborhoz hasonlóan a bourges-i templomban azt az érzést keltette bennem, hogy akár ő is lehetett volna…”
(268.oldal)
A minthák és a lehetett volnák szorosan követik egymást a szövegben, áthatja egy bizonytalanság a héber dokumentumok rejtélyes és hiányos mivolta miatt.
A fordult szív egy utazás a múltba, de mégsem. A jelen áttekintése, de mégsem. De nem is a köztes idő, ami 2015 és 1066 között eltelt. Talán Stefan Hertmans emlékezése a felidézhetetlenre, amellyel együtt jár a gyötrelem a múlt bizonytalanságával karöltve. Ezen az úton a kapaszkodó a jelenbéli elbeszélő szeretete egy tizenegyedik századi lányhoz és annak történetéhez.
