Valószínűleg, aki merült már el mélyebben egy könyv olvasásában, egyetért velem, ha azt mondom: a könyveknek van gyógyító, terápiás hatása. Könnyen hatalmába keríthet ez az érzés, amikor magával ragad egy fantasy fordulatos cselekménye, ha egy romantikus regény főszereplőjének minden érzelmével azonosulni tudunk, vagy egy izgalmas krimit lapozgatva azon törjük a fejünket, vajon ki lehet a gyilkos. Miután elmerülünk egy szövegben, gyakran tapasztaljuk azt, hogy tisztábban látunk dolgokat, rendszereződnek a gondolataink, csökken a mindennapok stresszérzete. Persze az is nagyon hasznos és gyógyító (több szempontból is), ha valaki csak az olvasás öröméért emel le egy könyvet a polcról. Aki viszont tudatosan fejlesztené az önismeretét, az akár irodalomterápia keretein belül is megteheti ezt. Hogy megtudjam, mégis mit takar ez pontosan, Jakobovits Kitti Irodalomterápia – A könyvespolcod pszichológusszemmel című könyvét olvastam a témában.
Irodalomterapeuta-képzésre nem csak pszichológusi végzettséggel rendelkező emberek jelentkezhetnek. Bár én ezt tartom a legizgalmasabbnak, elsősorban talán azért, mert a könyvet, amiből informálódtam egy pszichológus írta, másodsorban azért, mert laikusként úgy vélem, egy pszichológiai foglalkozásba nagyon jól beilleszthető lehet a módszer. De a képzés bemeneti követelménye jóval megengedőbb annál, mint a státusz elnevezéséből következtetne az ember. A teljesség igénye nélkül: társadalomtudományi, bölcsészettudományi, pedagógusképzési, de akár jogi és igazgatási területről is érkezhetnek a tanulni vágyók. A szóban forgó könyvben egy pszichológus mesél az irodalomterápiáról, tapasztalatairól, azonban nem csupán a “hagyományos” pszichológiai üléseken lehet hasznavehető. Az itt elsajátított tudás akár más mentálhigiénés, pedagógiai, művészetközvetítői területen is hasznosítható lehet, mindenki azt vihet belőle magával, amire az adott szektorban szüksége van.
Eredetileg a biblioterápia elnevezés volt használatos, azonban megfontolandó a félreértések elkerülése végett ezt kerülni, mert sokakban tévképzeteket szülhet – könnyen a bibliai szövegekre asszociálhatnak, amelyek természetesen lehetnek a terápia részei, viszont nem kizárólagosan. Az irodalomterápia fókuszában bármilyen szöveg állhat. Persze más hatást érhetünk el egy verssel (jellemzően az érzelmek kerülnek középpontba), mást egy novellával vagy regénnyel (az elbeszélések, narratív műfajok inkább a cselekményre, a szereplőkre összpontosítják figyelmünket), és az is előfordulhat, hogy idegen nyelvű szöveggel dolgozunk. Utóbbi több szempontból is érdekes lehet. Először is az irodalmi szövegek olykor nagyon széles skálán kínálnak értelmezési lehetőséget az olvasónak: kinek ezt, kinek azt jelenti, kit ez, kit az érint meg belőle inkább. Amennyiben pedig a nyelv is eltér a mindennapokban használttól, akkor még nehezebbé válhat a megértés, együtt gondolkodás. Illetve vannak olyan jelenségek, amelyre egy nyelvnek van, más nyelvnek pedig nincs kifejezése (például a japán cündokü szó arra az állapotra utal, amikor a felhalmozódott könyvkupac tetejére újabb könyveket vásárolunk, annak ellenére, hogy a már meglévőket sem olvastuk ki). Ezen felül pedig van olyan eset is, amikor egy idegen nyelven megfogalmazott írás hitelesebben ábrázolja, milyen szituációban vagyunk vagy mit érzünk éppen. Ez utóbbiról nekem az a viszonylag ismert Spiró-idézet jut eszembe (a Koccanás című művéből), amely így szól: „Túl könnyen mondja ki az ember idegen nyelven, hogy ››szeretlek‹‹… Nincs annak súlya, csak az anyanyelven”. Az, ami ebben az idézetben „túl könnyű”, egy irodalomterápiás folyamat során előnyt is jelenthet. Könnyebb lehet megközelíteni egy adott témát, kérdéskört, ha először idegen nyelven leírva találkozunk vele – legalábbis az önismereti szinten, hiszen valószínűleg előtte is az életünk része volt, de ezek tudatos szemlélete teljesen más hatással lehet ránk.
Különböző irodalmi szövegeken keresztül közelíthetjük meg az éppen minket foglalkoztató, az életünkben elakadást okozó problémákat. Az, hogy egy rajtunk kívülálló produktumot bevonva beszélünk a gondjainkról, segíthet abban, hogy eleinte a távolból, majd egyre közelebb kerülve figyeljük meg, elemezzük ki azokat. Jó lehet, ha témában az adott mű egyezést mutat a minket is foglalkoztató kérdéskörökkel, ám nem csupán a saját élethelyzeteinket megjelenítő történetekkel érdemes dolgozni. Az azonosságok arra jók, hogy megtapasztaljuk: nem vagyunk egyedül, az érzéseinknek van létjogosultsága. Azonban ezzel nem oldottuk meg a problémát. Hasznos lehet olyan szöveget választani, ami új nézőpontokat kínál, olyat, ami a miénktől eltérő megoldási stratégiákat mutat be, ezzel segíthet egy megrekedésből kilépni.
Fontos megemlíteni, hogy bár létezik egy oldal, amely olvasmányokat ajánl különböző lelkiállapotokra, azért ez nem ilyen egyszerű (de azért érdekes lehet megnézni, ajánlásként kezelve, nem a csodát várva). Más embernek más műfajú, műnemű, témájú, nyelvezetű szöveg lehet a legalkalmasabb választás. Ezért a jövőben feldolgozásra kerülő műveket az első, ismerkedésre szánt alkalmak alapján szokás kiválasztani.
Az adott a szöveg feldolgozásának módja eltérő lehet. A szerző által tartott egyik csoportfoglalkozás során Szabó T. Anna Arról, hogy meghalok című verse volt a központban. A hiány érzete már az előtt megfogalmazódott a résztvevőkben, hogy tudták volna a vers címét. Azonban szükség volt ennek elárulására is, hogy a beszélgetés megkönnyebbült sóhajok után folytatódjon tovább, már a konkrét téma tudatában, nem csak kerülgetve azt.
Az olvasás mellett az írás is igen jótékony hatással lehet az emberre. Az expresszív (érzelemkifejező) írás biológiai, pszichológiai és magatartásbeli gyógyító hatást is eredményez. Alvászavarral küzdők azt nyilatkozták, hogy az alvási rutinjuk kiegyensúlyozottabb lett, miután naponta érzelemkifejező írásgyakorlatokat végeztek. Kutatók azt találták, hogy amikor az adott személyek saját tapasztalatikról írtak/beszéltek, hasonló reakciókat mutattak (pl. csökkent pulzusszám), mint azok, akik relaxációs technikákat alkalmaztak. Eleinte nehéz lehet minket mélyen érintő témákról írni, azonban hosszú távon csökkentheti például a szorongás tüneteit, de a munkamemóriánkat is javíthatja (vizsgaidőszak esetén erősen szem előtt tartandó szempontok).
A szerző a könyv végén az egyik példájában arról ír, hogy milyen tapasztalatai voltak egy alkalommal, amikor a kreatív írás is bekerült a terápia folyamatába. Egy egzisztenciális pszichológiát középpontba helyező csoport, tele fiatal felnőttekkel, és az őket érintő kérdésekkel: továbbtanulás, karrier, szülőkről való leválás, párkapcsolatok, a meghozott döntések megkérdőjelezése, újragondolása. Simon Márton Error 404 című versét olvasták el, majd erről kezdtek beszélgetni. Az egész a vers témájának rögzítésével kezdődött, majd a sokszor vissza-visszatérő „akarok” szóval kapcsolatos fejtegetésekkel folytatódott. Volt, aki úgy gondolta, hogy a felnőtt kapcsolatokban az „akarás” nem működik, nem véletlenül kondicionálnak minket gyerekkorunkban arra, hogy a „szeretnék” szót használjuk helyette, hiszen ott van a másik ember, akinek szintén vannak vágyai, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Míg más azzal érvelt, hogy hiába hívjuk másképp, igazodva ezzel a társadalmi elvárásokhoz, az érzés ettől nem változik. Majd felmerült az akarásból fakadó bűntudat kérdése is, hogy mit kezdhetünk azzal, ha önzőségként éljük meg a saját vágyainkat, vagy az arra való törekvést, hogy ezeket beteljesítsük. Nem meglepő, hogy Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse is szóba került. Bár ez a vers a mai napig nagy visszhangot, sokszor nemtetszést vált ki az olvasóközönségből, az egyik csoporttag mégis így fogalmazott: „Nem biztos, hogy annyira mást akarunk, mint a költő, csak lehet, hogy nem így mondanánk ki”. Ezt követően pedig megkapták a feladatot: a következő hétre hozzanak egy verset, ami akarok/akarom szavakkal kezdődik, és a jelenlegi vágyaikat jeleníti meg – ezzel a keretezéssel fókuszt is kapott az írás. A soron következő alkalommal meg is osztották egymással a verseket, amiket szabadkozás előzött meg („én nem tudok verset írni”), de a végén mégis addig nem tapasztalt felszabadultság uralkodott mind a felolvasás, mind a visszajelzések megvitatása alatt.
Az irodalomterápiás foglalkozás lehet egyéni vagy – mint a már említett példákból is látszik – csoportos. Előbbi esetében több figyelem jut az egyénre, az ő problémáira, de csak egy ember van a másik oldalon is, aki véleményt vagy támogatást nyújthat. Míg a csoportfoglalkozások során arra is van lehetőség, hogy több nézőpontból vizsgáljunk egy helyzetet, szöveget. A különböző gondolatok, érzések összeadódnak, így pedig több lehetőségünk van kapaszkodót találni köztük. Könnyebb elbújni mások mögé, elodázni a nehéz témák megemlítését, de amikor megtesszük, egy egész csoport elé kell kiállnunk vele. A csoportok lehetnek nyílt vagy zárt jellegűek, attól függően, hogy bármikor lehet-e csatlakozni, vagy hétről hétre fix személyekkel folyik a munka. Utóbbi során nagyobb bizalom alakulhat ki, aki viszont még csak ismerkedik a folyamattal, annak az elköteleződéstől mentes nyílt csoportok bizonyulhatnak optimális választásnak.
Bár az irodalomterápia egyelőre kevéssé ismert Magyarországon, ez úgy tűnik, változóban van. Ha többet szeretnétek megtudni a témáról, akkor mindenképp ajánlom a fent említett könyvet, amiből én is tájékozódtam, és amiben a szerző az irodalomterápiát egyszerre informatívan és közérthetően mutatja be az olvasónak, kutatásokkal alátámasztva és saját példákkal is emberközelivé téve ezt a módszert.
(borítókép forrása: roadster.hu)
