Árak és értékek – Törölt fájlok beszámoló

Vihar előtti csend. Egy átlagosnak tetsző szerda este a belvárosban. Sürgő-forgó személyzet, önfeledt asztaltársaságok. Mintha nem bontaná meg semmi a történések spontán rendjét. A közelgő esemény szinte észrevétlen, eljövetelét elsősorban a megszokott résztvevők feltűnése jelzi. Kisebb csúszás után megérkezik a technikus, átvágja magát a tömegen. A projektor működésre kész, a sikeres előkészületet taps koronázza. Kezdetét veszi Pálfalusi Zsolt performansz-sorozatának záróalkalma.

A koncepció tizenegyedjére is változatlan. Az előadó témája szempontjából releváns klipeket, fényképeket, filmrészleteket vetít, melyeket a laptopján található könnyűzenei alkotások és egy szöveges dokumentumban a helyszínen lejegyzett kommentárjai segítségével kísér. Kommunikációját gesztusaira és a már említett gépelt mondatokra redukálja. Ahogy az lenni szokott, kerülőúton, filozófiai tételek és popkulturális utalások nyomvonalán érkezett el a bemutató középpontjában álló művészhez. Túlsúlyos, mégis boldogan táncoló emberek, gyerekszépségversenyek résztvevői és végül, de nem utolsó sorban a testépítők ugyanannak a jelenségnek a képviselői, melyet Pálfalusi egy Baudelaire-versig vezet vissza. A lírai én arra vonatkozó vágyát fejti ki, hogy egymás nevének tudta nélkül lépjen szexuális kapcsolatba egy zsidó származású prostituálttal. Ebben az anonimitásban megvalósítható egy olyan állapot, ahol a vágynak nincs alanya.

            A XIX. század az első korszak, melyben a dekadencia pozitív jelentést ölt. A művész célja immár nem alkotások létrehozatala, hanem egy művészileg releváns élet. Vannak kifejezetten elegáns és kevésbé kifinomult megjelenési formái. Kísérletet tesznek arra, hogy kizsákmányoljanak, és rossz szó nélkül hagyják, hogy őket zsákmányolják ki. Baudelaire bevezeti a flaneur (megfigyelő) fogalmát, melyet Walter Benjamin gondol újra, és azt a megállapítást teszi, hogy az utcához a hajléktalan és a prostituált tartozik hozzá oly mértékben, hogy hiteles tanúja legyen. Nem sokkal később elérkezünk a konzumművészet és a dizájn problémájához. Már Arisztotelészt foglalkoztatta, hogy vajon az anyag a forma híján mennyit vet a latba. Egy olyan világban, ahol egy-egy húsétel reklámjához tartozik annak bemutatása, hogy a leölt állatot milyen jól tartották, a kérdés megoldódni látszik a forma, a körítés javára. Az elkövetkezendőkben immár Jeff Koonsról esik szó, aki a romantikusok utolsó örököseként kerül bemutatásra. Odd Nerdrummal szemben itt már hiába keresünk giccset. Súlyosabb jelenséggel kerülünk szembe. Minden és mindenki beárazhatóvá vált. Ezt az atmoszférát jeleníti meg a Michael Jacksont a majmával ábrázoló, poercelánból előállított szobor és az életmű több darabja. Hirtelen váltás. Az utca. Modern jelenség. Walter Benjamin elkülöníti az élményt a tapasztalattól. Az első az, amit a Google Street View autója lencsevégre kap, a másik során a múlandóban pillantjuk meg az örökkévalót. Ezen a ponton térünk vissza egy baljós zárlat erejéig Koonshoz. Míg a művészet eddig segítségünkre szolgált, ha szembe kívántunk szállni önnön beárazhatóságunkkal, Ő azonban bőszen egyetért: „Ne építs semmit, hanem fogyassz”.

(borítókép: pixabay.com)