Ilyen maga a szakma
Miért lettél tetováló, miért pont ez a kreatív szakma fogott meg?
Amúgy ez vicces, mert óvoda óta rajzolok és festek, szóval mindig bennem volt a művészi véna, viszont a tetoválás távolabb állt tőlem. Úgy voltam vele, hogy nehéz, nem az igazi, inkább leszek grafikus. De időközben ki tudtam magam próbálni benne és beleszerettem. Annyira megtetszett, hogy maradandót tudok alkotni, ráadásul szépen. Úgyis az a mániám, hogy szeretnék nyomot hagyni a világban. Erre az a legjobb megoldás, ha emberek bőrén teszem, ahol életük végéig ott lesz egy kis darab belőlem.
Nem féltél attól, hogy nehéz lesz vendégkört kiépíteni?
Meglévő munka mellett csináltam, és úgy voltam vele, hogy az emberközpontúságommal, a közvetlenségemmel menni fog. Ha egy tetováló kedves, ért a nyelveden, tehát meg tud nyugtatni, akkor sokkal kelendőbb, mint akihez beülsz és csendben van egész végig. Úgyhogy végül is, nem féltem.
De amúgy az Instagram az rengeteget segített, hogy jobban megismerjenek, főleg azért, mert az elején rengetegszer csináltam személyesebb tartalmat. Meséltem a tetkókról, kérdéseket válaszoltam meg, és sokat hallottam vendégektől, hogy mennyire jó ez a közvetlenség, hogy látnak szemtől-szemben a videókban. De volt egy olyan időszak is, amikor fele-fele arányban terjedt a hírem szájról-szájra és a közösségi médián keresztül.
A saját szalont mennyire volt nehéz kiépíteni?
Ez egy relatív kifejezés, hogy saját szalon. Korábban dolgoztam egyben, ahonnan eljöttem egy olyan helyre, amit béreltem, de csak én voltam egy darabig. Nyilván a helyszínt volt a legnehezebb megtalálni, hogy hol tolerálják a tetoválást, hol nem lesz vele probléma. Illetve a szalon megfelelő elhelyezkedése és az elrendezése volt még fontos és nagyobb kihívás. A berendezgetés az inkább a mókás rész volt. Igaz, egyedül hordtam be a műnövényeket az IKEA-ból, mivel nincs autóm se jogsim, ezért tömegközlekedéssel, de az már érdekes volt. Aztán a mostanit megtalálni sem volt egyszerű, de lehetetlen sem. Mindenképp itt akartunk a Móricz környékén, hogy jobban frekventált részen legyen, ez a stúdió pedig konkrétan tökéletes.
A csapat összeállításánál a személyes konzultációkat volt nehéz leegyeztetni, hogy megnézzük a munkáikat, és hogy mennyire passzol a kis hangulatunk egymáshoz. Meglepően sokan jöttek, az elején úgy voltunk vele, leszünk maximum öten, aztán végül nyolcan lettünk. De hát szerintem mindenki egytől egyig egyéniség, és jól lett összeválogatva a csapat, én örülök neki, hogy ilyen egységes. Sokkal könnyebb így dolgozni. Az előző szalon után először szerettem volna kicsit egyedül lenni, aztán rájöttem, miért ne lehetne egy tök jó csapatot összehozni. Meg kell mutatni a tetováló közösségnek, hogy van csapatszellem, és nálunk szerintem tökre van. Szoktunk csapatépítőket csinálni, sőt mostanában más tetoválókkal is jóban lettünk, néha velük is összeülünk.
A tetoválás művészet is
Hogyan látod, megvannak még a sztereotípiák a tetoválásokkal kapcsolatban? Mint, hogy mondjuk minden tetoválásnak jelentéssel kell bírnia.
Persze, bőven. Nem egyszer én is megkapom random emberektől bulikban, hogy „és az ott mit jelent?”. Ez szerintem baromi unalmassá tud válni. Főleg, hogy manapság tök nagy trendje van a tetoválásnak, nem kell, hogy jelentése legyen. Elég, ha annyit mondasz, önkifejezés. Meg úgy gondolom ez mindenkinek a saját dolga, szép, ha van jelentése, de nem muszáj.
Sztereotípiákból kiindulva, szoktál azért negatív kritikát kapni, mert ez a munkád?
Nem egyébként, inkább megosztó olyan szempontból, hogy egyfajta félelem jön elő az emberekből, mint „hú én nem merném”. De közben meg azt mondják, hogy „de jó, hogy te ezt csinálod”.
Azt mondtad, ez egyfajta önkifejezés. Akkor tekinthető önálló művészeti ágnak a tetoválás?
Abszolút, de nyilván ez attól is függ, milyen minőségű munka. Bár ma már divatja van a trash tetkóknak is, amik szabadabb, gyermekrajzos stílusúak, azok is jól tudnak mutatni, és stílusosak tudnak lenni. Van, akinek absztrakt a profilja, gondoljunk csak Picassora, az ő festményei sem realisztikus képek. Direkt el vannak torzítva, és szerintem tök jó, hogy a művészet nemcsak fotorealisztikus, hanem stilizált is.
Én is tudatosan alakítottam ki a növényes irányt, már az első tetkó is, amit csináltam egy virágszál volt. Régen valahogy mindig az volt a mániám, hogy nagyon sokat rajzoltam magamra virágokat. Ez nyilván az én képszimbólumom, szóval itt is az önkifejezés jön elő igazából. Egy olyan szimbolikus dolog, hogy a saját nyomomat szeretném otthagyni az embereken, és a virágokban ez benne van.
Ennek ellenére szoktak jönni, olyan megkeresések is, amik ebbe a stílusba már nem illenek bele. Ezeket általában visszautasítom, és kollégáknak szoktam átrakni. Direkt olyan embernek, akiről tudom, hogy ilyen stílusban alkot. Mert tudom azt, hogy az adott illető sokkal profibb benne, például a mandalákban a kolléganőm, Bogi. Én nem tudok annyira precíz lenni, ő viszont nagyon. Fontosnak tartom, hogy ilyenkor ajánljak mást, hiszen így lesz barátságos az egész feelingje.
A folyamatos alkotás mentálisan megterhelő tud lenni, szerinted valós veszély ezekben a szakmákban a kiégés?
Szerintem egy művész már akkor ki van égve, amikor elkezd művészkedni, ezért leszünk művészek. Jó, nem egyébként, de nyilván a művészet az embereknél olyan, hogy alapból valamilyen érzelemkavalkádot szeretne megélni és kifejezni vizuálisan. Könnyen ki lehet égni, hogyha túlhajtjuk magunkat, főleg a mi szféránkban így, hogy emberekkel foglalkozunk. Ez egyébként szerintem mindig visszafordítható, csak kell a megfelelő pihenés és elrugaszkodás. Nem szabad mindent bevállalni, amit csak tudsz, hanem ki kell alakítani egy vonalat, amit szeretsz csinálni, és akkor nehezebb kiégni. Én általában erre tudatosan szoktam figyelni, olyan mintákat elvállalni, ami én vagyok.
Fontos hallatni a hangunkat
A munkáid közül szerintem mindenképp kiemelkedő a butterfly projekt, ahol egy lepke, bábból való kikelését varrtad fel, minden képkockát más emberre. Mi volt ezzel a célod?
Akkor volt a covid, és azt láttam az embereken, meg magamon is azt tapasztaltam, hogy mindenki begubózott. Ami teljesen természetes egyébként, mert be is voltunk zárva. De arra gondoltam, hogy tök jó lenne legalább szimbólum formájában kirántani az embereket ebből. Voltak, akik elkezdtek covid alatt új dolgokat kipróbálni, én is felfedeztem új hobbikat, viszont sokan csak mondogatták, de nem mertek belevágni. Ez a lepkebábból való kikelés egy fejlődési szimbólum, hogy ott vagy benne egy gubóban, de valójában annyi mindenre vagy képes. Ezt szerettem volna erősíteni az emberekben, és ez a mintákat viselőket is emlékezteti erre az egészre, és azokat is, akik csak látják.
Egyébként meglepően sokan jelentkeztek rá. Felraktam a posztot a képkockákról, hogy aki kapja marja alapon lehet vinni őket. Mire legközelebb visszanéztem már huszonvalahány üzenetem volt. Próbáltam igazságosan haladni köztük, de sajnos sokan lemaradtak. Viszont szeretnék még ilyesmit csinálni, csak megint olyat, aminek van tartalma. Most viszont sulizok is, szóval „nincs agyam” az ilyen projektekhez egyelőre, de mindenképp tervben van.
Ezalapján is látható, hogy megjelenik nálad a társadalmi felelősségvállalás. Szerinted fontos, hogy nagyobb követőtáborral az emberek nyilvánosan beálljanak jó ügyek mellé?
Teljes mértékben. Gondolj bele, ha valakit követsz és kicsit rajongói szinten vagy, akkor amit tesz, hatással van rád. Sok ember, akiknek nagy követőtábora van, tök jó dolgok mellett áll ki. Voltak környezetvédelmi mozgalmak, amik mindenkinek jók, vagy ugye menhelynek is gyűjtöttünk, ezek olyanok, hogy akárhogy nézed, mindig hasznos. És fontos, hogy az ember pozitív dolgokat képviselni tudjon. De közben szerintem azért van olyan is, amit nem érdemes megosztani, mert nem feltétlen olyan az adott vélemény, amivel másokat befolyásolni kellene.
Tavaly például több tetoválóval együtt szerveztünk adománygyűjtő flash napot. Igaz, most még ilyen nincs tervben, de ha jó idő lesz, mi is tudunk a szalonnal hasonlót csinálni. Szeretünk adományozni, szóval biztos lesz ilyen, főleg a mostani helyzetben.
Kell a változatosság
Említetted, hogy sulizol, a KREA Design Iskolában lakberendezést tanulsz. Miért pont ezt a szakot választottad?
Mert kiskoromban a Szép Házak nevű magazint szerettem még a rajzolás mellett nagyon. Érdekelt, hogyan lehet mások lakásából otthont csinálni, a saját szobámat is mindig rendezgettem. Itt is megvan a „nyomot hagyni” motiváció, csak egy picit másabb kategóriában, mert van benne műszaki rész is, de ugyanúgy ott van benne a stílus meg a kreativitás is.
Persze szeretem a tetoválást is, de igazából nagyon kimerítő szakma. Nem tesz jót a hátadnak, derekadnak, de a szemednek és a kezednek sem, plusz amit beszéltünk is, a kiégés veszélye. Tehát szeretnék valamit, ami kíméletesebb fizikailag, meg nem kell annyi féle dologra figyelni. A lakberendezés is sok koncentrációt igényel, de tetoválásnál már azért nagyon látni kell a részleteket, az apróságokat.
Az a terv, hogy elhelyezkedek majd valamikor a lakberendezésben, viszont még nem most. De azért olyan 10 év múlva már szeretnék főállásban arra felé orientálódni. Nyilván itt lehet, kicsit több idő lesz, mire kialakul egy vendégkör, mert teljesen más réteget fog meg.
Egy kis előre tekintés
A tetoválás mellett a festészet, rajzolás is szerepet játszik az életedben, valamilyen kiállítást tervezel a közeljövőben?
Az egyik kollégánk mondta, hogy neki már helyszín is van, és aki szeretne, csatlakozhat hozzá. Lehet beszélünk majd erről szalonszinten, de még nincs semmi konkrét. Régen voltak kiállítások a festményeimből Budapesten, és azokat nagyon szerettem, jó buli volt. Úgyhogy biztos lesz még ilyen.
Hogyan látod magad öt év múlva?
Most leszek 28, öt év múlva 33. Ez nehéz, régebben még az volt a tervem, hogy 29 éves korom körül már gyerek, na most még nem érzem úgy, hogy ez beteljesülne. A karrier miatt ezt picit kitolom, és inkább pont olyan öt év múlva fogok családot tervezgetni. Valószínű akkor még meglesz a tetoválás is, és remélhetőleg elérem azt a célt, amit kitűztem most ezekkel a női portrés dolgokkal.
