borítókép: Prorom
Humberto Suárez (José Luis Gomez) a semmiből küzdötte fel magát. Milliomos cégvezető vált belőle, nyolcvanadik születésnapját követően mégis önértékelési problémákkal küszködik. Úgy érzi, nem hozott létre semmi maradandót. Azt szeretné, hogy az utókor emlékezzen rá. Első gondolata egy híd megépítése, melyet elkészülte után az államnak adományoz. Nem sokkal később újabb szintén megvalósuló ötlete támad. Filmet szeretne finanszírozni. A történettel nem foglalkozik. Egyetlen szempont érdekli. A legjobbakkal szeretne dolgozni. Ekképp veszi kezdetét az Út a díjesőig cselekménye.
Önreflexív alkotással van dolgunk, melynek középpontjában a filmgyártás kérdése áll. Az anyagi és technikai kérdések helyett a fókuszban az ember áll. Miközben a producerré avanzsáló Suárez háttérbe vonul, megismerünk három egymástól radikálisan eltérő művészt. Lola Cuevas (Penélope Cruz) világhírű rendező, különc viselkedéséről ismert. Iván Torres (Oscar Martinez) színész és tanár, számára a színjátszás mély téttel bíró foglalkozás, melynek eredményessége az előadás sikerétől függetlenül a színész művészi teljesítményében, játékának hitelességében keresendő. Felix Rivero (Antonio Banderas) az ő ellenképe, elsősorban egyszerű, hétköznapi filmekben játszik, a hírnév és külsőségek éltetik.
A hozzávetőleg kétórás játékidő a próbák folyamatára és a karakterek kölcsönhatására koncentrál. Miképp képesek egymástól eltérő attitűdök képviselői együttműködni? Hiába a közös célkitűzés, a háttérben egyértelműen az önös érdek dominál. Lola mindenáron végig akarja vinni vízióját egy számára kiemelkedő mű létrehozása érdekében. Esetenként szereplői megalázásától sem retten vissza, azonban az elérendő cél, az általa támasztott elvárások és alkotói hitvallása homályban marad. Az egyik legemlékezetesebb pillanat talán, amikor színészeit úgy készteti olvasópróbára, hogy közben néhány centivel a fejük felett több tonnás sziklát lógott le egy daruról. Ivánt és Felixet sem kell félteni. A maguk módján mindketten önteltnek tekinthetők. A tartalomban különböznek. Az akadémikusok nemesi érzülete helyezkedik szemben a sikeres ember nyárspolgári lendületével. Mindnyájukban közös azonban a feldolgozandó családregény iránt tanúsított alázat. A történet melodrámába illő, két fivér párharcát kell színre vinniük. A szilárd erkölcsöket valló vállalkozó és alkoholproblémákkal küzdő öccse, aki egy meggondolatlan autóút során szülei halálát okozza.
Az Út a díjesőig kellő precizitással mutatja be számunkra az alkotóművészet központi problémáját: hogyan tegyük hitelessé mindazt, ami hihető, mégsem valódi? Mindeközben a társadalmi vonatkozat sem marad érintetlenül. A néző óhatatlanul végiggondolja a hierarchiából fakadó nehézségéket. Amint valaki hatalmat gyakorol egy másik felett, könnyen visszaélhet helyzetével, legrosszabb esetben még észre sem veszi. Lola az utóbbi lehetőséget valósítja meg. Számára minden cselekedet egy sajátos módszertan, melynek érvényesítése során nem veszi figyelembe mások és a saját érzelemvilágát. Lényegében anélkül akar hatást kiváltani, hogy felmérné az érdekében mozgósított energiát. Olyan ember látszatát kelti, akit kizárólag a hatékonyság érdekel.
Miközben az egyik főszerepet Antonio Banderas jeleníti meg, ízig-vérig nagy tétekkel játszó alkotással kell számolnia a befogadónak. Az alkalmanként előkerülő helyzetkomikum kivételnek sejlik szabály helyett. Így könnyűszerrel kimondhatjuk, hogy a hivatalos besorolással szemben nem egy vígjátéknak, sokkal inkább filmdrámának vagyunk szemtanúi, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna szórakoztató. A letisztult formavilágnak hála az Út a díjesőig épp annyira mély, amennyire közérthető.
