Keresés
Close this search box.

Legyél te is hallgatós! Jelentkezz hozzánk március 3-ig!

Petőfi Sándor, költő

Képzelt interjú 3. rész – Petőfi Sándor

A költő, aki irodalmával és sajátos küldetéstudatával a négy sarkánál fogva ragadta és reformálta meg a magyar kultúra alapköveit. Ismerjük őt egyenruhában, szerelmes férfiként és Arany János legjobb barátjaként – de mennyit tudunk vajon a fiatalkori hobbijairól? Mai képzelt interjúnkban Petőfi színes diákéveiről fogunk beszélgetni.

Borítókép: cultura.hu

Sándor, maga egész életében költözködött. Mit gondol, ez milyen hatással volt a gyerekkorára?

Valóban, már egészen csecsemőkoromtól fogva a költözés folyamatában voltam megrekedve. 22 hónapos voltam az első átházalásnál, ekkor Kiskőrösről Félegyházára települt át a családi fészek. Egészen hatéves koromig ott is maradtunk, onnan köszönnek vissza az első emlékeim. „Itt születtem én ezen a tájon, Az alföldi szép nagy rónaságon, Ez a város születésem helye, Mintha dajkám dalával vón tele, Most is hallom e dalt, elhangzott bár: Cserebogár, sárga cserebogár!” (Szülőföldemen, 1848)

Mindig is nehezen maradtam meg egy helyen. Ebből a tényből fakadhat az is, hogy összesen 9 iskolába jártam és a legtermészetesebb létformám vándorszínészként tűnt igazán sajátnak.  

Kecskeméten kezdte el az iskolát. A szülei miért döntöttek így?

Édesapám volt az, aki úgy döntött, mindenféleképpen iskolába kell mennem. Tudniillik, felvidéki származása ellenére világéletében büszke magyarnak vallotta magát, így azt szerette volna, ha a fia tökéletes magyarsággal beszélne. Édesanyám, aki szintén felvidéki volt, csak asszonykorában kezdte el magáénak tudni a magyar nyelvet. Kedves jóbarátom, Arany János egyszer meg is jegyezte anyámról, hogy „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”.

Annak ellenére, hogy a szüleim – szlovák ajkúak lévén – folyamatosan nyelvi korlátokba ütköztek, én már egészen kicsiként saját ízemként fűszereztem a beszédet. Az első versvillanásom ötévesen volt egy családi összejövetelen: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak. Maguknak egyet sem hagynak.” Azt mondták, ebben a mondatban ütem lüktet és rím csendül.

Petrovics István és Hrúz Mária
Petrovics István és Hrúz Mária, Petőfi Sándor szülei. Kép: wikipediaorg

A szüleim ifjú zseniként gondoltak rám, és hogy támogassák a bennem remélt tehetséget (és persze a szép magyar nyelv helyes kiejtését), még ebben az évben, ötévesen be is írattak Kecskemétre. A tanulmányaim pénzügyi támogatása nem okozott házi bajt, hiszen az édesapám több kocsmát és mészárszéket is üzemeltetett abban az időben. Anyámék Félegyházán maradtak, én pedig Habel Józsefnél lettem elszállásolva, ő volt a kecskeméti mészárszékünk haszonbérlőtársa.

A helyváltoztató iskolapad mennyiben vált eszközévé a verstan és költészet megszeretésének?

Annak ellenére, hogy – mint minden középiskolásnak, nekem is – kötelező tárgyam volt a verstan, évekig egyáltalán nem tűntem ki a többiek közül. Ez egy idő után változott, Aszódon már én írtam a búcsúverset (ami máskor mindig Koren tanár feladata volt) harmadik osztályos gimnazistaként. Ebben a tanévben már szenvedéllyel gyakoroltam a latin verslábakat és olvastam a helyi könyvtár költői és történeti műveit. Ébredezett bennem a költő. Leginkább Horatius ódáit szerettem, az ő írásai szabályosan hozzáláncoltak az irodalomhoz.

„Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.” (Úti jegyzetek, 1845)

Petőfi Sándor
Kép: hajdupress.hu

Mesélne kicsit bővebben az első színészi ambícióiról?

Nos, akkor kezdett el először foglalkoztatni a gondolat, amikor a vándorszínészi társulat Aszódon járt. Rögvest duplán tapasztalhattam meg az első szerelmet: részben Cancriny Emilia, részben pedig a színészet iránt. Egyből fel is akartam csapni vándorszínésznek, de Koren, a tanárom kötelességének érezte, hogy az apámat friss terveimről azonnal értesítse. Édesapám, aki kitűnő mesterséget űző, és kevésbé jó kultúrát művelő ember volt, hatalmas elhatározottsággal ki is akarta verni belőlem színészi ábrándjaimat. Nem haragudtam rá, apám ilyen volt: irtózott az irodalom effajta szépségétől. Félreértés ne essék, tanult emberről beszélünk. Járt elemi iskolába, a számításait mindig maga végezte, és még könyveket is forgatott a kezében.  De helyesen írni például élete végéig sem tanult meg. Jó példa erre az az egyetlen levél, amit nekem és feleségemnek, Júliának írt fiúnk, Zoltán születésekor: „Isten tüly kivanunk mindenjokat Kedvess Gyérmékejim kedves Julisskam bolydog Szülést És Fris Egissiget azon nehezen vart unokámnak…”

Ezzel sikerült is kiölni a színészet iránti vágyakat?

Ugyan, túlzás nélkül szerelmese lettem a színészetnek és a színháznak. 1938-ban, amikor befejeztem aszódi tanulmányaimat, hazaköltöztem. Ekkor volt a tavaszi árvíz, ami a családomat voltaképpen tönkretette. Édesapám már csak jóval szűkösebb anyagiassággal tudott támogatni. Ez év őszén a selmecbányai evangélikus líceumba iratkoztam be, ahol az Aszódról hozott kitűnő eredményem nagyon rövid idő alatt romlani kezdett. Volt egy tanárom, aki csak a faját megtagadó szlávot látta bennem. Gyűlölte a magyarokat, és mivel én büszke magyarként tekintettem magamra, engem is gyűlölt – ennek hatására én a tanulást gyűlöltem meg.

Ami ekkor mentsvárat nyújtott számomra, az a színház volt. Jól beszéltem németül, ezért rendszeresen látogattam a városba érkező német színészek előadásait. Azért, hogy jegyet válthassak a karzatra, általában a saját holmijaimat adtam el. Az előadások miatt esténként gyakran elmaradtam – ezt a szállásadóm igazán rossz szemmel nézte, tehát egy idő után bepanaszolt tanáraimnál és az édesapámnál. Az egyik tanárom magyar történelemből meg is buktatott, de a többi tárgyból is gyenge eredményt szereztem, így apám bosszúból a sorsomra hagyott és megtagadott tőlem mindennemű támogatást. Az igazi vándorélet ezen az 1939-es februáron kezdődött el.

Bár Petőfi életútja rengeteg érdekességgel bír, cikkünkben leginkább a költő zsengébb éveire szerettünk volna kitérni. A nemzet forradalmára idén ünnepli kétszázadik születésnapját – reméljük, rövid nosztalgiainterjúnkkal sikerült kellő módon megemlékeznünk róla!