Borítókép: vasarnap.com
Önnek már a gyermekkora is igencsak mozgalmas volt, itt elég csak a sok iskolaváltásra visszagondolnia. Mi volt ennek az oka?
Kilenc éves koromig otthon tanultam, házitanítóval. Szüleim, a Grosschmid név viselőiként büszkék voltak a már nemzedékek óta őrzött elit polgári értékrendjükre, így számukra természetes volt az, hogy engem is ebben a szellemben neveltessenek. A házitanítás után a Kassai Főgimnáziumba kerültem, de tizennégy évesen egyszer elszöktem otthonról, és az erre hivatkozott rossz magatartásom miatt, öt ott töltött év után el kellett hagynom az iskolát. A szüleim ezután egy budai katolikus gimnáziumba küldtek, de az ottani szabályok nagyon szigorúak voltak. Egy évvel később elküldtek, én pedig visszakerültem Kassára.
Már gyerekként is kedvelője volt az irodalomnak. A családja támogatta Önt az írásban?
A legkisebb mértékben sem. Nem hozhattam szégyent a Grosschmid névre, és az iskolám is szigorúan tiltotta az írás művelését. A tiltások ellenére én pontosan tisztában voltam az írói készségeimmel. „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.” (részlet egy baráthoz írt levélből, 1917.)
Amikor az apám tudomásul vette, hogy én író, a testvérem, Géza pedig filmrendező lesz, csak annyit mondott: „rendben, nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt”. Nos, én később Máraiként kiadtam A gyertyák csonkig égneket, Géza pedig Radványiként megrendezte a Valahol Európábant.
Álnéven, hogy kipróbáljam magam, részt is vettem egy novellapályázaton, amit egyébként megnyertem – ennek hatására újra kirúgtak az iskolából. Ekkor már minden mindegy volt, szóval az osztály előtt közöltem a tanárommal: „Fognak maguk még rólam tanítani a magyar irodalomban”.
És mi történt az érettségi után?
Az érettségim elégséges lett, továbbtanulási ambícióim pedig nem voltak. Kizárólag a szüleim unszolására iratkoztam be Budapesten a jogra, onnan pedig átmentem a bölcsészkarra. Ebben az évben, 18 évesen jelent meg az első verseskötetem, az Emlékkönyv. Később Lipcsében az Institut für Zeitungskunde hallgatója lettem. Már korán rájöttem arra, hogy én az újságírást nem tanulni, hanem művelni akarom, így amint tehettem, el is helyezkedtem az egyik vezető lapnál, a Frankfurter Zeitungnál.
Ebben az időszakban ismerte meg Matzner Ilonát?
Lola családját már korábbról ismertem. Az apjának volt egy újságja, amibe én is publikáltam. A családja ennek ellenére nem támogatott minket, amikor össze akartunk házasodni, szóval huszonhárom évesen Lolát tulajdonképpen elszöktettem. Olyanok voltunk, mint az „első hippik” (Márai naplója): nem tartottunk esküvőt, nem voltak vendégek. Rajtunk kívül csak a tanúk voltak jelen, egy papír aláírásával elintéztük az egész ceremóniát.
Kassai polgárként hogyan érintette Önt a trianoni döntés, többek között Kassa elcsatolása?
Azóta sem békéltem meg a gondolattal. Amikor olvastam a hírt, miszerint a csehszlovák hatóságok le fogják szedni a magyar nyelvű utcatáblákat, teljesen megrökönyödtem. „Az Orbán-torony nem magyar? A Kálvária-temető, ahol minden öregapám fekszik, nem magyar? Az utcát, ahol születtem, nem jelzik többé magyarul?”
1934-ben jelent meg az Egy polgár vallomásai című könyve. Kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen ekkor kezdődtek el a viszontagságok?
Mondhatni igen, bár elég hosszú íve volt annak, hogy Magyarország számomra élhetetlenné vált. Az egykori házitanítóm, aki egy katolikus plébános volt, magára ismert a regényben. Ennek következményeként „sajtó útján elkövetett rágalmazás vétsége miatt” feljelentett. A katolikus egyház kassai képviselői is alátámasztották ezt a véleményt, a vádirat szerint a könyvem „züllesztő”, „destruáló szellemű”, „súlyosan szemérmetlen és erkölcstelen”. A szélsőjobboldal is elkezdett támadni, az Új Magyarság című lapban „zsidóbérencnek”, művemet „kórosan exhibicionistának” nevezték.
Az 1942-ben megjelent Röpirat a nemzetnevelés ügyében című pamfletemet kifejezetten nehezen bocsátották meg. „ha felelősséget érzünk nemzetünkért, akkor csakis az egyetemes művészi mércével mérhető alkotásokat ismerhetjük el magyarnak, nem pedig a zsinóros dolmányt viselő, buggyos gatyába és árvalányhajas jelmezbe bújtatott kispolgári giccset.” – írtam akkor. (részlet a műből)
A Horthy-korszak utolsó évei a „minőségellenes ressentimentek, a tehetségtelen, frusztrált, félművelt átlagemberek bosszújának korszaka” volt. Az örömöm kicsattanó volt az 1938-as bécsi döntést követően, amikor Kassát visszacsatolták Magyarországhoz, később viszont annál keserűbb csalódással kísértem végig, hogy „Kassára nemcsak Horthy csapatai érkeztek meg, hanem a pecsétgyűrűs, nagyképű anyaországi bírók is, jöttek a műveletlen, tunya, kapzsi és pökhendi hivatalnokok, akik hozták magukkal az úrhatnámságot, a méltóságosuram-szellemet és a hajbókolós köszöngetések divatját”.
Ekkoriban hagyott fel az újságírással?
Egy kicsit később. 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Budapestet, és én ekkor döntöttem a teljes visszavonulás mellett. „Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. […] Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, a munkám felé.”
Az ebben az időszakban bekövetkezett események után többé már nem éreztem magam biztonságban. Feleségemmel vidékre, Leányfalura költöztünk a diktatúra elől, ahol embereket is rejtegettünk a náciktól. Lolával onnan követtük a híreket: hogy Kassán több mint tízezer zsidót tereltek a téglagyár területére, ahonnan több transzportban haláltáborokba deportálták őket – köztük Lola édesapját is.
Sokkolva figyeltem, ahogy az „etelköziek” és a „hőbörödött turulisták” a németek kegyeit keresve sorban állnak, hogy segédkezzenek a gyilkolásokban. „Szégyen a napon járni. Szégyen élni.” (Márai naplója) Később visszaköltöztünk Budapestre, a Zárda utcába, és ott is maradtunk egészen 1948. augusztusáig.
Ekkor döntött a migráció mellett?
Igen. A Szabad Nép az egyik cikkében az egész munkásságomat kártékony irodalomnak nevezte, az utolsó két – itthon megjelent – kötetemet pedig cenzúrázták. Ekkor döntöttem úgy, hogy a családdal elhagyjuk az országot. Először Svájcba mentünk, majd később Olaszországban telepedtünk le. A kommunizmus alatt a műveim kiadását sem engedtem Magyarországon, és nem is tértem vissza. Az útlevelemben viszont megőriztem egy gesztenyefalevelet, ami a Mikó utcai fasorból származott.
„Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író, – ha lelkében ellenállt, – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.” (Márai naplója)
