Borítókép: borsonline.hu
A napokban felkerült a netre az Örkény Színház és a WMN magazin közelmúltban indult sorozatának legújabb része. Az elképzelt koncepció szerint a színészek egy kártyaasztalt körbeülve beszélgetnek kötetlenül, véletlenszerűen feldobott témákról úgy, hogy azokat találomra felhúzott kártyákról olvassák fel. Az est vége akkor érkezik el, ha a résztvevő négy színész minden kártyára válaszol. Izgalmas műsornak tűnik. Háromnegyed-egy órán keresztül hallgathatjuk, ahogy az örkényesek váratlan témákról, őszintén vallanak? Telitalálat. Felkészülni erre lehetetlen, sugallja a formátum, hiszen betanult sablonszövegek újraelmondására – mint a jól ismert interjús „kérdezz-felelek közegben” – kevés lehetőség akad. Látszik, az adásokat életszerűnek szánják a műsor készítői.
A sorozat második részében a nyitópillanat éppen ilyen életszerű. Csuja bejön, a tapsban megáll, körbenéz és észrevesz valamit. Jobbra fordul, a komódról kopottas rosé kacsint, a közönség örvend, a színész kinyitja. Életszerű az, ahogy Csuja Imre bort nyit ki; ahogy egy férfi színész bort nyit ki. Életszerű abban az értelemben, hogy a művészeket, különösen a színészeket bohémeknek és iszákosoknak tartja a köztudat. Csuja ekkor egy áthallásokkal teli jelenet főszereplője. Hogy a gondolat – már hogy a színészek bizonyára mind szeretik a szeszt – a bulvárlapok épületes hazugságai miatt gyökerezett meg bennünk vagy az utcán szembetántorgó hajnali művész farvizén gerjedő blogfolklór az, ami terjeszti, legyen ezúttal mindegy. Mindenesetre aznap így indult az Örkényben az interaktív műsor.
Valóban megbeszélve?
A színházi alkoholizmus téma az utóbbi pár év sajtójában. Éppen Csuja Imre kollégája, Nagy Zsolt nyilatkozik sorra a kérdésben: arról, hogy neki is voltak rázósabb történetei az alkohollal kapcsolatban, vagy éppen arról, hogy az önpusztító zsenik kultusza nagyon káros. Érdemei pedig vitathatatlanok: exponálja a témát, ami továbbra is tabu. Talán látja, ez koránt sem egészen meg-, vagy kibeszélt ügy. És hiába van mellette ebben Peer Krisztián, költő, vagy Bérczesi Róbert, dalszerző, akik nyíltan vállalják létező vagy már leküzdött függőségeiket, a témáról mégis kevesen és keveset beszélnek.
Tabukat tehát mindig lehet döntögetni, és ezek a művészek ebben igyekeznek is élen járni. Régóta üvölt ugyanis a probléma a művészi, különösen pedig a színházi közegből. Kern András bevérző gyomrában, Bujtorral megesett bohókás történeteiben, de Fenyő Iván vagy Stohl András bulvárban feldúsított autóbaleseteiben a stressz, a sok kávé és munka mellett az alkohol is vaskosan benne volt. Ezek azonban elsősorban nem az alkoholizmus történetei. Inkább olyan epizódok, amikor csupán ittasságon, részegségen kapta őket az élet: a jelenség felszíni tünetei.
Az persze előremutató, hogy a színházi szakma meghatározó alakjai elkezdtek nyíltan beszélni a témáról. Félreértés ne essék, nem arról, hogy az ember egyfajta társasági eseményként megiszik két fröccsöt, hanem az alkoholizmusról magáról. Erről legutóbb hosszabban Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője vallott a Partizánnál készült interjújában. Ascherék mintegy negyed órán keresztül rágják a témát. Persze nem mindig közvetlenül, inkább nevezetes példákon keresztül. A beszélgetés során szóba kerül Babarczy László, a kaposvári Csiky Gergely Színház volt igazgatója, aki úgy boldogult a Kádár-korszak somogyi pártembereivel, hogy azokkal saját pincéikben italozott, vagy hogy máskor hősiesen itta (és itatta) földig a színházat kicsinálni kívánó Knopp Andrást, exkultúrkádert.
A beszélgetés egy pontján közvetlenül is ráterelődik a téma az alkoholizmusra és a színházi élet alkoholmártírjaira. Pál István rendezőre, Széles László, Ternyák Zoltán, különösen pedig Balkay Géza színészekre. A színházi élet ragyogó tehetségei – nyilatkozik róluk Ascher – végtelen tisztelettel. Számára fájó történetek ezek – vallja be –, amelyek egyikében, éppen az utóbb említett Balkay Gézáéban többször tevékeny szerepet vállalt. Beszéltek a témáról, ismerte a probléma gyökerét – a színész Latinovits-rajongásából adódó önpusztító színészideálját –, többször segítette is őt. Személyes ez a segítségnyújtás, ha úgy tetszik baráti, ám mindenképpen eseti.
Kellenek stratégiák
Ascher az interjú egy másik pontján bevallja, mint tanár, egyetemi oktató a témával egyáltalán nem foglalkozott, hiszen tanári repertoárja – bevallása szerint – kisebb. Máshogy van ez, amikor rendezőként lép fel egy színházi előadást követően. Ilyenkor megbeszélést tart. Furcsa érzelmi performansz ez, állítása szerint. Hiszen a megbeszélés egyfajta kollektív show a társulattal, amitől aztán el lehet fáradni, le lehet csillapodni, haza lehet menni kipihenni.
A függőségekről persze nem csak a címlapsztár toxikológus, Zacher Gábor az egyetlen, aki beszél, ahol csak teheti. Fellépése progresszív, mégis ott lubickol mellette a médiában a mindenlében kanál Csernus Imre; a pszichológus a kulturális élet szereplői között ülve gyakran nyilatkozik a témáról. A koncepciója nagyjából a következő: senki nem őszinte magához, az emberek hazudnak, hiszen az egyszerűbb, mivel így felmentik magukat a felelősség alól. Tehát az emberek, különösen, ha erre hajlamuk van, függőségeikbe menekülnek, mert az könnyedén feloldoz, és az ember legalább átmenetileg jól érzi magát. Sokat ezzel ugyan nem segít a szakember, legalább a profi szemszög illúzióját keltve beszél a témáról. Nagy Zsolték mellett tehát a „szakmai oldal” is megjelenik.
A színházi életben és a nyilvánosságban az alkoholizmusról szóló diskurzus visszafogottan bár, de jelen van. A különböző nyilatkozatok alapján hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Ettől függetlenül a színészek – mint Magyarországon mindenki – isznak. A fiatalok úgy, mint az idősebbek. Kérdés azonban továbbra is az, hogy egy-egy színházi társulat és az alkoholizmus problémája ma hányadán áll egymással? Átgondolták már a valódi megoldási stratégiáikat? Hiszen – mondják a színészek – részben feladatuk kollégaként és barátként támaszt nyújtani egy alkoholistának.
De hol vannak a szakemberek a színházak körül? Erre egyértelmű választ nem találunk. Persze félmondatok elhangzanak arra vonatkozóan, hogy Szabó Győző miképp kereste fel Csernus Imrét függősége gyógyítására vagy hogy a Katonában Balkay esetében olykor használtak addiktológiai szakembert. Ezek azonban nem teljeskörű válaszok, és nem is stratégiák egy alkoholistának, ha nem ismeri fel, hogy beteg. Különösen nem válaszok az érintett külvilágnak. Ezek a színházi szakma bugyraiban kavargó történetek.
Mellékszál vagy tünet?
Amikor cikkemet terveztem, válaszok hiányában találtam magam én is, hiszen eredeti cikkötletünkkel kapcsolatban nem sokat kaptam. A korábbi írás gondolata az volt, hogy színházhallgatókat szólaltatunk meg a színházi alkoholizmus témájában. Voltak, sajnálatunkra, akik ezt rögtön elutasították, és voltak, akik név és arc nélkül nyilatkoztak volna. Ennél azonban több konkrétumra van szükségünk. Úgy tűnik, a hallgatók fejében az alkohol egyelőre tabu marad. Téma, amiről nehéz és nem feltétlen kell rögtön beszélni. Előttük áll egy probléma, amit a színészek egy része észrevett és beszél róla. A mai magyar társadalom nagy része még nem tart itt. Hiszen az alkoholizmus nem csak a színpadi pellengérre állított művészetekben, különösen pedig nem csak a színészek között bújócskázik. Itt van közöttünk, már csak foglalkozni kellene vele, az eseti megoldásokon túl, kiterjedtebb módszereket keresve.
