Váratlan siker – Mese a barátságról kritika

Az emberi élet meghatározó kérdése, hogy az egyén képes-e érvényt szerezni létezésének cselekedetei által. A Mese a barátságról című francia nagyjátékfilm a maga letisztult, realista módján fenti problémakört veszi górcső alá.

Borítókép: Cirko Film

Adott két házaspár, melynek tagjai jó barátságot ápolnak egymással. Végzettség és foglalkozás terén Karine-t és párját, Francist illetően nem tudunk meg semmit, azonban feltételezhetően a felső középosztályhoz tartoznak. Marc egy könnyűfémipari vállalat managare, Léa pedig bolti eladó, aki ismerősei tudta nélkül önéletrajzi regényt ír. Nincs oka titkolózni egész egyszerűen nem érzi azt, hogy bárkinek is elszámolással tartozna önmagán kívül a hobbijait illetően. Miután világosságra hozza alkotótevékenységét, radikális változás áll be személyes kapcsolataiban. Felborul a jól megszokott dinamika, melyben szükségszerűen jelentéktelenségre ítéltetik a világ nagy és kicsiny játszmáiban. Kíváncsiság és féltékenység különös elegye üti fel fejét, hiszen a társaság legszürkébbnek és döntésképtelennek tartott tagja szinte egyik pillanatról a másikra válik elismert művésszé. Az egykori szövetségesek újabbnál újabb hobbikba kezdenek a zeneszerzéstől a szobrászaton át a hosszútávfutásig, Marc, a férj, aki mintha most döbbenne rá felesége létezésére, pedig minden tőle telhetőt megtesz, hogy feljebb kerüljön cége ranglétráján, immáron az igazgatói pozíció megszerzése a cél.

A film azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy mi tesz egy embert elégedetté valójában? Nagy presztízzsel bíró foglalkozás? Anyagi stabilitás? Lakomák és kulturális rendezvények látogatása? Netán a küzdés maga? Vagy épp ellenkezőleg. Az ismert filozófus és teológus, Simone Weil szavaival: „Meg kell tanulnunk vágyakozni azután, ami a mienk”. Napjaink felgyorsult világában, többek között a fogyasztói társadalom szabályainak engedelmeskedve önértékelésük külső forrásból nyerik, Az általunk tárgyalt alkotás egyik legfőbb erénye, hogy bemutatott útvonalak közötti választást rábízza a nézőre. Arra mutat rá, hogy vannak bizonyos dolgok, melyek az egyén preferenciái által nyerik el értéküket, a boldogság tehát abban rejlik, képesek vagyunk-e kizárólag vagy az esetek jelentős részében autentikus és zsigereinkből következő célokat kitűzni, melyek elérése természetünkből következik.

Fotó: Cirko Film

Azonban tévedés volna Léa és barátai történetét egzisztencialista tanmesévé redukálnunk. A címhez híven komoly hangsúly esik a szerelem mellett legértékesebbnek tartott kapcsolatra is. Itt egy másik filozófiai tételt hozhatunk játékba megvilágítandó, hogy a magasztosnak és hétköznapinak mondott dolgok gyakorta mutatnak egy irányba. Korábban Nietzsche beszél arról a Bálványok alkonyában Szókratész példáján keresztül, hogy hiába ismerjük fel magunk körül a pusztulás jeleit, és bármennyire is szeretnénk megoldást találni, a dekadencia elleni hadüzenet elégtelen az egészséghez való visszatéréshez. Az elsőre homályosnak tetsző elgondolás kristálytisztán követhető nyomon számos meggyengülő barátság esetében. Elveszett az ösztönös egymásra kapcsolódás. Már-már hisztérikusan kapálózunk az aranykor visszaszerzésének reményében, helyzetelemzésünktől várva megoldást a természetesség elvesztésére. Karine egészen addig érezte jól magát Léa mellett, amíg ő lehetett az a biztos pont, és megértő segítő az életében, aki felemelheti magához elesett védencét. Amint fordult a kocka, rögvest megmutatkozott a mélyben rejtegetett kicsinyessége. Számára mások érzelmi támogatása egy eszköz csupán, hogy magához láncolja az illetőt, akire képtelen egyenlő félként tekinteni, és szinte mániákusan keresi azon adottságokat, melyben előnyösebb tulajdonságokkal rendelkezik. Egy efféle válságból felállni nehéz, szinte lehetetlen, és mégis ott van az emberben a remény, hogy ismét minden olyan lehet, mint régen.

Amennyiben átevezünk a cselekmény átvitt értelméről a dramaturgiára, vegyes képet kapunk. A jelenetek egytől-egyig hihetőek, nincsenek logikai ellentmondások sem. A poénok nem válnak öncélúvá, azonban vannak üresjáratok, egy nyomasztó mellékíz a karakterépítésben, mintha némelyikük motiválatlanul volna irritáló hatással a nézőre. A mozivászon számos pozitív és negatív tulajdonság bemutatását elbírja, amennyiben képes szereplőit jellé alakítani. Különösképp Karine esetében érezzük azt, hogy ő mint koncepció nem illeszkedik megfelelően az őt körülvevő apparátusba. Ahelyett, hogy egy eredendően jószándékú, mégis súlyos torzulásokat mutató egyéniség válna általa körüljárhatóvá, az az érzésünk támad, mintha egy valódi ember sétált volna föl egy színpadra, és fogalma sincs a szövegét illetően. Ellenben meglehetősen finom humornak lehetünk szemtanúi az éttermi étkezéseknél, ahol visszatérő elem Léa állítólagos bizonytalansága, pedig mindösszesen azzal állunk szemben, hogy a környezetének kívánja alárendelni igényeit, azonban belőlük az ehhez szükséges határozottság, és az egyenlőtlen hatalmi feloldásához szükséges attitűd egyaránt hiányzik. Úgy nem lehet desszertet rendelni, hogy kizárólag abban az esetben fogyasztok, amennyiben a másik is, azonban ő azért nem akar, mert én képtelen vagyok eldönteni. Amint beleállnék a döntésbe, meggondolja magát, ahogy én is, és ez így megy hosszú perceken át. Kellően monoton és elnyújtott, hogy feszültséget keltsen, azonban megmarad azon a szinten, ahol a hatást kiváltó ok még nem megy befogadásának kárára.

Összességében azt mondhatjuk, a Mese a barátságról tartalmát tekintve jól átgondolt alkotás, mely megfontolandó kérdésekkel szembesít, azonban sajnálatos módon a bemutatott tartalom képtelen résmentesen kitölteni a formát.

Fotó: Cirko Film