Borítókép: Molnár Boglárka
A racketlon létrehozóinak a skandinávokat tartjuk, ugyanis az 1980-as évek közepén négy – különböző ütős sportágat képviselő – finn ember úgy döntött, hogy találkozik és közösen megalkotja az „ütők sportját” (mailapelit). Eközben Svédországban is kialakult egy hasonló sportág, egyedül a szabályok különböztek a finn verziótól, de később egységesítették azokat és kialakult a ma is ismert forma: minden sportágat 21 pontig játsszák (asztalitenisz, tollaslabda, fallabda, tenisz sorrendben), a végén pedig az győz, akinek a legtöbb pontja van.
Az első hivatalos racketlon versenyre 2001-ben került sor. A Gothenburg Racketlon World Open-en a két ősracketlonos Finnország és Svédország mellett más európai országok versenyzői is részt vettek. Egy évvel később már a csapatbajnokságot is bevezették a tornán, 2003-ban pedig hivatalosan is elindult a máig fennálló Racketlon World Tour.
Az idei rotterdami egyéni racketlon-világbajnokságra 398-an neveztek, köztük 13 magyar versenyzővel. Egyikük Nándori Levente, akivel egy délelőtt leültünk beszélgetni. Levente az idei világbajnokságon szenior 55+-os kategóriában világbajnok lett, de emellett több éves tapasztalatot tudhat maga mögött. A játékost arról kérdeztem, hogy hogyan találkozott a sportággal, mit gondol annak helyzetéről hazánkban, valamint saját karrierjébe is mélyebb betekintést adott.
M.B.: Te hogyan találkoztál ezzel a sportággal?
N.L.: A teniszmúltam révén sokféle sporteseményen előfordultam, ez alapján kerültem ki tulajdonképpen elsőként Magyarországról amerikai tenisz ösztöndíjjal egyetemre. Válogatott, magyar bajnok és többszörös helyezett voltam, gyakorlatilag minden a teniszhez kötött. Különböző sérülések miatt abba kellett hagynom a teniszt, és később, amikor a térdem helyre jött, elkezdtem fallabdázni. Elég hamar abban is magyar bajnok, top 15-ös játékos lettem.
Ezután keresett meg egy régi ismerősöm, Hrabina Éva egy versennyel kapcsolatban. Ez egy öt-labdaverseny volt, amit Szigetszentmiklóson rendeztek, hazai, illetve nemzetközi csapatokkal. Én a teniszben és a fallabdában vettem részt egy csapat tagjaként. Itt jöttek oda hozzám az egyik osztrák társaságból, hogy miért nem próbálom ki a racketlont. Egyébként már Évi is mesélt a sportágról, illetve más forrásból is hallottam róla, de kipróbálni akkor még soha nem próbáltam ki. Ez a sportág az, amelyben a tenisz és a fallabda mellett a tollas és a pingpong is szerepel. Utóbbi kettőből nekem nem volt semmi előéletem, viszont mondták, hogy mivel a másik kettőben már magas szinten vagyok, valószínűleg könnyen el tudnám sajátítani ezeket is.
Tulajdonképpen ekkor kaptam kedvet hozzá. Ez talán 2007 elején volt, és akkor gyakorlatilag abszolút nulla tapasztalattal el is mentem az első racketlon versenyemre, ami, úgy emlékszem, Gyöngyösön volt. És egyébként tényleg a verseny előtt magyarázták el a tollaslabda szabályait, hogy melyik vonal mire való. Viszont mivel a teniszem és a fallabdám már eleve erős volt, jól helyt tudtam állni, és onnantól elkezdtem gyakorolni a másik két sportot is.
M.B.: Az idei vb-döntőn az utolsó kettő sporton fordítottad meg a mérkőzést, miután az ellenfeled 21-9-re győzött pingpongban és 21-10-re tollasban. Mivel neked teniszben és fallabdában van nagyobb tudásod, mennyire lehet szerinted erre alapozni egy meccsen, lehet-e így valamilyen stratégiát kiépíteni?
N.L.: A racketlon egyik főbb szépsége, hogy a variációk száma végtelen. Minden játékosnak más a profilja, a sportok közötti erőssége vagy gyengesége. Természetesen lehet taktikázni, sőt kell is, de azért ez egy nehéz dolog, hiszen minden egyes labdamenet pontot ér, a végeredményt ezek összege határozza meg. Így nüanszokon is múlhat egy mérkőzés kimenetele. Sok olyan meccsem volt, ami egyetlen ponton múlott a végső elszámolásnál. Tehát kockázatos arra építeni a taktikámat, hogy majd a másik két számban megfordítom a meccset, de természetesen stratégiát azt lehet, és kell is felépíteni a meccs előtt, főleg, hogyha ismered az ellenfelet. Én az idei a döntőben az ellenfelemet ismertem, hiszen ő volt a címvédő. Játszottam vele korábban, így tisztában voltam az erősségeivel és a gyengeségeivel.
De itt négy sportról lévén szó, mind a négyben jól kell teljesíteni ahhoz, hogy a végelszámolásban jó legyél. Számomra nagyon fontos volt emiatt például az, hogy a vártnál simábban elvesztett pingpongszettem után a tollasban helyt tudjak állni – mert neki a tollas a nagy erőssége, szenior Európa-bajnokságon döntőt játszott, egy kiemelkedő játékos tollasban. Tehát az, hogy ott pontokat szerezzen az ember, az egyrészt nagyon nehéz, ugyanakkor nekem nagyon fontos volt. Utána nagyon kellett kaparnom a tollas pályán, ami sikerült is, mert jó játékkal elég sok pontot össze tudtam szedni. Ott már gyakorlatilag éreztem azt, hogy ez egy megfogható meccs lesz, de hát természetesen azért itt mind a squash-, mind a teniszpályán nagyon könnyen mehetnek el pontok. Végül egy nagyon stabil játékkal sikerült megfordítanom a mérkőzést. Főleg azután, hogy a fallabdát nagyon simán sikerült megnyernem, utána már biztos voltam a győzelemben, hacsak valami nagyon váratlan dolog nem történik.
M.B.: Nagyon sok nemzetközi versenyen vettél részt, legyen itt szó például a VB-ről vagy az Austrian Openről, így nagyon sok külföldi játékossal találkoztál már. Mit gondolsz, a magyar racketlon helyzete a külföldihez képest hol áll?
N.L.: Összességében mindenképpen elmaradottabb. Ennek több oka is van: egyik az oktatási rendszer, gondolok itt főleg a testnevelés órákra. A legtöbb külföldi ismerősömnél már a korai iskolai években tapasztalható volt, hogy több sportágat is volt szerencséjük kipróbálni. Másrészről a létesítmények hiányára is visszavezethető az elmaradottság, hiszen, ha átléped Magyarországról Ausztriába a határt, rögtön a második faluban már találsz egy olyan létesítményt, ahol egy racketlon versenyt meg lehetne rendezni, míg Magyarországon egy kézzel megszámolható, hogy összesen hány ilyen helyszín van. Ez egy nagyon nagy hátránya a további fejlődésnek.
Sokrétű a probléma: kultúrákban, akár anyagi háttérben is kereshető. Értelemszerűen a szülőknek azért nem egyszerű több sportágra is elcipelni a gyerekét, hogy megismertesse azoknak a szépségével. Ez kint sokkal könnyebben megy, az iskola vagy a szülők által azért sikerül több helyre elvinni, és több különféle dologgal megismertetni őket, amiből aztán a gyerek tud választani. Tehát igazából egy több sebből vérző történet a magyar racketlon. Én is felnőtt koromban már majdnem a szenior korosztályba léptem, amikor megismerkedtem ezzel a sporttal. Ehhez képest a mai élmezőnyből már nagyon sokan kisgyerek kortól űzik mind a négy sportot, szinte profi szinten. Ezen a téren egyértelműen nagyon nagy elmaradásunk van.
M.B.: Idén a vb-n vettél csak részt, de korábban volt, hogy egynél több versenyen is szerepeltél egy évben. Mennyi időt fektetsz bele az edzésbe, amikor egy versenyre készülsz, és ez sportágakra lebontva hogyan néz ki?
N.L.: A terv gyakorlatilag amióta ezt elkezdtem, az az, hogy megpróbálok mind a négy sportból heti egy órát edzeni. Ez általában nem sikerül, de régebben volt egy óra teniszem, utána egy óra pingpong, amit egy helyszínen a Marczibányi téren meg tudtam oldani. Ebből azóta a tenisz megmaradt, viszont a pingpong kiesett; azt más módon próbálom pótolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Szerdán van egy tollaslabda órám, pénteken pedig egy fallabda edzésem.
Mint mondtam, ez a terv. Általában ez sohasem sikerül, mert valami mindig közbejön. Mint ahogy az időpontokból is látszik, mindig az esti órákban, munka után sportolok, hiszen egész nap irodában dolgozom, ott van mellette a család, három gyerek, így pedig nehézkes úgy beosztani a napokat, hogy mindenre mindig optimálisan maradjon idő. Arról nem is beszélve, hogy közben nekem bejött egy ötödik sportág, a padel az életembe, ami szintén a szívemhez közel áll. Ennek tükrében most már öt sportág között kell valahogy elosztanom az időmet, ami általában nem sikerül, ha viszont sikerül, nagyon boldog vagyok.
Itthon annak idején egy nagyon jó versenynaptár alakult ki, ami gyakorlatilag egész évben biztosított versenyeket. Külföldön folyamatosan rendeznek – főleg Európában, de most már a többi kontinensen is – egyre több versenyt. Időszűke és az egészségi állapotom miatt vettem vissza a folyamatos versenyzésből. Hozzá kell tenni, hogy azzal, hogy én egyéniben bejutottam a nyílt világranglistán az első tíz közé, párosban pedig az első öt közé, utána pedig szenior korba belépve két évig világelső voltam, azóta pedig 12 világbajnoki címet sikerült elnyernem, azért a motivációt valamennyire most már keresni kell. Ez párosul azzal, hogy az ember teste se bírja örökké.
Nekem több minden más mellett főleg a bal csípőmmel voltak egyre nagyobb gondjaim, ez később teljesen be is korlátozta a mozgásomat, a versenyzési lehetőségeket. Ez ott csúcsosodott ki, hogy a végén már nem is tudtam versenyekre járni, és 2020 januárjában kaptam egy protézist, azóta azzal élek. Többek között emiatt meg kell válogatnom, hogy mibe mennyi energiát fektetek, mert ugye használom a csípőmet, ami nem örök életre szól. Emiatt döntöttem úgy, hogy az elmúlt években csak a világbajnokságra megyek ki, ami ugyanolyan izgalommal töltött el minden alkalommal. De ezzel egy hátrányos helyzetet is teremtettem magamnak, hiszen a világranglista-helyezésem a béka feneke alatt van, a kiemelésnél pedig ez igenis sokat számít, hogy egy nehezebb ágon kell elverekednem magam a végkifejletekig.
M.B.: A jelenlegi állapot szerint mind motiváció, mind erőnlét tekintetében a jövő évi világbajnokságon tervezel elindulni?
N.L.: A terv mindig ott van. Én továbbra is nagyon szeretem ezt a sportot, mind a négy sportág a szívemhez nagyon közel áll. Tényleg alig várom, hogy bármelyiket űzhessem azokon az adott napokon, és adott órákban. Kifejezetten várom azt, hogy ma menjek teniszezni és azt, hogy holnap meglegyen a tollaslabda és a pénteki squashom. Ezek nagyjából, amik fixek. Mint említettem, a pingpong és a padel, az teljesen esetleges, de mindegyiket nagyon szívesen csinálom . Ennélfogva, ha tehetném, és a testem és az időm, és minden más megengedné, akkor tényleg folyamatosan mennék most is versenyre. Ennek ugye az előbb említett akadályai azért megvannak, de a terv az ott van. Én tényleg szívesen mennék. Aztán majd meglátjuk, hogy háromnegyed év múlva mi lesz.
