Már az elején szögezzük le: nem az egyházi krimi műfaját szeretném bővíteni. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az egyház tisztviselői ugyanúgy emberek, akiknek vannak erényei, bűnei és érdekei. Azonban a klérus állammal való viszonya felettébb különös formát ölt. A magyar alkotmány kimondja az állam és az egyház szétválasztását, viszont a kommunista elbitorlásokat rendezni hivatott kártérítések, valamint a közfeladatok (oktatás, műemlékvédelem) ellátása bonyolítják a helyzetet. Végtére is egy olyan egyház alakult ki, ami rászorul az állam anyagi támogatására, viszont nem elhanyagolható kulturális befolyással rendelkezik, és mindezt a vallásban elengedhetetlen titokzatosság fátylába burkolja.
Aládúcolt krisztusi szegénység
Az egyház saját erőből szerzett jövedelmei elég silányak. Ide tartozik a miséért fizetett perselypénz, a keresztelő, esküvő és temetés után kapott stólapénz, valamint a kisebb-nagyobb adományok, amiket például öröklés révén kaphatnak. Az egyházi adó fakultatív, javasolt mértéke a jövedelem 1%-a, és nem összekeverendő az SZJA 1%-ával, amit szintén az egyházunknak adhatunk.
Régen bezzeg jobb volt, amikor minden tizedik szekér búzánkat a kolostor udvarába kellett beparkolni, és búcsúcédulák vételével lerövidíthettük túlvilági szenvedésünket! A változást 1948-ban kell keresni, amikor a búzát sokkal nagyobb becsben tartó Rákosi-rendszer sziklát hajított az ezeréves állóvízbe. Az egyházi birtokokat felosztották, legtöbb épületüket államosították, a papság a rendszer ellenségévé vált. A kommunista uralom idején ennek ellenére az egyház összes bevételének negyedét az állam fedezte, 60% érkezett a hívektől és 15% külföldről. A földből származó jövedelmeket tehát az állami segély váltotta fel, ami megágyazott az állami befolyás növekedésének.
Az üzleti modell átalakulása a rendszerváltás után is ezt a tendenciát követte. A régi egyházi birtokokat már nem lehetett visszaadni, ezért az egyház csak épületei egy részét kapta vissza, illetve a maradékra örökjáradékot állapítottak meg neki. A rehabilitációs politika ugyan növelte az egyházi jövedelmeket, de az államtól való függőséget is. Ugyanez igaz a közfeladatok ellátásáért járó támogatásokra, a műemlékként számontartott templomok felújítására felvehető pénzekre, valamint a közösség összetartásáért kapott összegekre.
Ma 27 bevett egyház van jelen Magyarországon, amiből a két legjelentősebb a katolikus és a református. Kiterjedt oktatási tevékenységgel rendelkeznek (gondoljunk csak a Pázmány vagy a Károli egyetemre), valamint szociális, egészségügyi és kulturális feladatokat látnak el. Sok kisebb faluban az istentisztelet jelenti a legfőbb közösségi eseményt, ezért a lelkésznek kiemelt felelősség jut. Ráadásul az UNESCO által védett templomok és más műemléki státusszal bíró egyházi épületek fenntartása és felújítása is jelentős összegeket emészt fel, ami legitimál sok állami és uniós támogatást.
intézmények finanszírozása Magyarországon; Diagram: Mészáros Péter
Az egyházgazdálkodás nem is gazdálkodás?
Az egyházügyi törvény értelmében van egy, csak az egyházakra vonatkozó külön kategória a nem gazdasági-vállalkozási tevékenységre, ami után nem kell adót és járulékot fizetni. Ez nagyjából minden olyan tevékenységre kiterjed, amivel egyházak foglalkoznak: oktatási, kulturális, szociális-karitatív és sportintézmények működtetése, ezek épületeinek kiadása vagy eszközeik értékesítése, kegytárgyak és tankönyvek értékesítése, temetők fenntartása, egyházi nyugdíjalap létesítése, és még az egyház brandjének bérbeadása is ide tartozik. Az üdülők hasznosítása egyházi személy részére külön ki van emelve, ez még később is elő fog jönni.
Az ezekből a tevékenységekből származó bevételeket az egyháznak belsőleg számon kell tartani, de nem kell közzétenni. A tényleges vállalkozási tevékenységéről pedig, amit érthető adózási okokból nem gyakran végez, nem kell adóbevallást közzétenni, csak nyilatkozatot. A gazdasági-vállalkozási tevékenységhez főként pénzpiaci ügyletek (részvények, állampapírok) tartozhatnak, a többi spekulációt legtöbbször sikerül besorolni az oktatási, üdülési kategóriába, ami ugye nem gazdasági-vállalkozási tevékenység, tehát adómentes. Szintén adó-és járulékmentes az egyházi gépjármű, akár tulajdonolják, akár lízingelik. Az Állami Számvevőszék rendszeresen vizsgálja az egyházak gazdálkodását, bár elvileg a kormányét is, szóval ez mégsem valami megnyugtató.
Még több figyelmet érdemel az egyházi ingatlanok igénylésére vonatkozó szabályozás, ami a már visszakapott épületek és az örökjáradék felett is biztosít egy aduászt a klérusnak. Az egyház ugyanis igényelhet a kormánytól egyes ingatlanokat, amik őt vallási vagy közcélú tevékenysége gyakorlásához segítenék. Itt ne csak templomokat képzeljünk el, lehet ez iskola, sportközpont vagy szálloda is, ami soha nem volt egyházi tulajdon, de jól jönne. Az ingatlannak nem kell állami vagy önkormányzati tulajdonban lennie, lehet magántulajdonban is, mert az államnak joga van kisajátítani és megvásárolni azt, hogy aztán az egyháznak továbbpasszolja ingyen. Emiatt a gyakorlatban rengeteg igénylés érkezik be az egyház részéről, aminek a töredéke jár sikerrel – a kormány hatásköre ezeket elbírálni. Mondani sem kell, hogy ez jelentősen növeli az állam alkupozícióját, aki így pontos átváltási arányt tud számolni az egyháznak juttatott épületek és a később kérhető szívességek tekintetében.
A császárnak, ami a császáré…
Egy másik szempontot felvetve azt is megvizsgálhatjuk, hogy az egyházon belül kinek jut a támogatás. Itt ugyanis élesen elkülönül az alsópapság (lelkészek, plébánosok) és a felsőpapság (püspökök, érsekek) helyzete.
A kispapok a perselypénzből, a stólapénzből és a nekik címzett adományokból gazdálkodnak, és sokszor még a perselypénztől is elesnek, ha missziós vasárnap vagy valamilyen gyűjtés van. A nagyobb adományok, egyházi adó, SZJA 1%, állami és EU-s támogatások az egyházmegyéhez folynak be, ami ezt később saját belátása szerint osztja tovább. Tehát ezen az úton még részesednek a kispapok a bőség kosarából, de mindenképpen bizonytalan és bürokratikus forrásról van szó. Udvardy György veszprémi érsek például rendszeresen megcsapolja a plébánosok állami jövedelempótlékát, tavaly és tavalyelőtt is egymillió forint befizetésére kötelezte őket fejenként.
Az alsópapság helyzetét a vallásosság visszaszorulása is nehezíti. Kevesebb fiatal választja a klerikusi pályát, emiatt nincs meg az utánpótlás, és nem ritkán egy városi plébánosnak a környező falvakba is el kell járnia misézni. A kevesebb hívő miatt csökkennek a közvetlen bevételei, felülről pedig a püspöke noszogatja, hogy minél több extra tevékenységgel népszerűsítse a vallást a fiatalok körében.
Ki gondolta volna, hogy az egyház sem “fekete doboz”, és megvannak a maga szociális ellentétei? A főpapok és gazdasági intézők sokkal nagyobb befolyással rendelkeznek a pénzügyekben, ezért könnyebben is teszik zsebre az alkalmi forintot. Ám még izgalmasabb az állami támogatások útjának vizsgálata.
Mosó Masa mosodája
Ha azon meglepődtünk, hogy a papoknak nem kell adóbevallást írni, akkor azon már biztos nem fogunk, hogy bizonyos esetekben közbeszerzés nélkül is kiadhatnak megbízásokat. Ez általában úgy néz ki, hogy az egyház megbíz egy kivitelezőt, a minisztérium pedig csak úgy megtámogatja néhány milliárddal, mintha mi sem volna természetesebb. A folyamat azért jó, mert ha mondjuk egy politikus a “havercégének” akarná lecsurgatni az összeget, csak letárgyalja egy atyával, hogy kit kell megbízni, aztán már utalja is az “egyháznak járó támogatást”. Az egész közbeszerzési közjáték tehát kihagyható, kivéve ha iskoláról, kórházról vagy sportlétesítményről van szó. Összeghatár azonban nincs, az egyház a “támogatás mértékétől függetlenül” mentes a közbeszerzési kötelezettség alól, így például egy szálloda építése vagy felújítása bármennyi közpénzt zavartalanul elnyelhet.
Itt el is érkeztünk az üdülők témájához, ami valamilyen oknál fogva külön szerepel az egyházügyi törvényben mint adómentes tétel. Az utóbbi időben előszeretettel szálltak be főpapok a szállodabizniszbe, mivel addig nem kell adót fizetni rá, amíg egyházi rendezvényekhez használják. Az “ingatlanhoz segítés” és a felújításhoz adott pénz itt is megjelenik, ami még ironikusabbá teszi, hogy sokszor totál veszteségesen üzemeltetik a szállodákat. Alapból sem könnyű ágazat a turizmus, ám ehhez még hozzájön a klérus szakmai ügyetlensége, aki belsőleg akarja megoldani az üzletvitelt. Ugyanis egy hozzáértő cégnek való kiszervezés ellehetetlenítené a pénzügyi seftelések árnyékban maradását. A pécsi püspökség épp ebbe bukott bele egy mohácsi hotellel, amit azóta ingyen átadott az önkormányzatnak.
De miért is támogatja ilyen nagy lendülettel a kormány az egyházakat? Mert a hatalom oszlopaként szolgálnak. A magát keresztény-konzervatívnak valló államhatalom hiteltelen lenne a keresztény egyházak malasztja nélkül, ahol a papok nemcsak azt mondják meg a misén, hogy kire kell szavazni, hanem a nehéz időkben is védik a “kenyeret adó kezet” a harapásoktól (lásd kegyelmi botrány). A különböző egyházak hűségét már a nekik juttatott támogatások nagyságából is ki lehet találni. 2023-ban az együttműködő reformátusok – ahová Orbán Viktor, Novák Katalin és Balog Zoltán is tartozik – 44 milliárd, a katolikusok 19 milliárd, míg a renitens evangélikusok 190 millió forint kiegészítő támogatást kaptak. Összehasonlításképp, a reformátusok ötször annyian vannak és 231-szer annyi támogatást kaptak, mint az evangélikusok, a katolikusok pedig 16-szor annyi hívőért kaptak 100-szoros apanázst (HVG 2024/8. szám).
Szükségünk van-e egyáltalán egyházra?
Az eddigiek alapján kissé keserű szájízünk támadhat az egyházzal kapcsolatban. Ha nem tisztábbak, mint bármelyik demokratikus intézmény, akkor miért is támogatjuk őket adományokkal és adóforintokkal?
Bármennyire is politikával átszőtt és nem ritkán képmutató a klérus, a fenntartásához számos hívői és állampolgári érdek fűződik. Az egyház minden hibája ellenére mégiscsak biztonságot, tartósságot és közösséget jelent a hívek számára, keretet és szervezetet biztosítva a hit megvallásának. A keresztény egyházak sarkalatos morális értékeket közvetítenek és tanítanak a fiataloknak, amik megalapozzák bennük a magyar jogrend követését és a zsidó-keresztény kultúrában való tájékozódást. Nem is beszélve a demokratikus szempontokról, ugyanis a 10 millió magyarból 4 millióan vallásosnak vallják magukat, és ennek a fele legalább havi rendszerességgel jár templomba.
Mégis miért fájnak akkor annyira az egyház bűnei, hogy előbb törölnénk el, mint a demokráciát, amiről azért szintén lehetne egy-két keresetlen szót szólni? Vajon azért, mert sosem éltünk egyház nélküli világban – ellenben diktatúrában már igen –, és el sem bírjuk képzelni a hiánya okozta problémákat? Lehet, hogy intézményi szinten tényleg merülnének fel nem várt akadályok, de a legtöbb antiklerikális egyén ezt még tudná vállalni.
Véleményem szerint sokkal inkább a képmutatás hergeli fel az egyház ellenzőit. A politikusok ugyanis, bár ígérgetnek és hazudoznak, legtöbbször nem vallják magukat földöntúli igazságok prófétájának, és közönségük is ritkán feltételez róluk becsületességet. A papok ellenben isteni erkölcsöt prédikálnak és általános köztiszteletnek örvendenek, ami nagyobb pofáraesést eredményezhet, ha mégis letérnek az “életre vivő keskeny útról”. A köztisztelet mértéke pedig az elszámoltatás lehetősége miatt különbözhet a két szakma között. Egy politikusnál hamar kiderül, ha nőtt az infláció, nem fejezték be a kerékpárutat vagy romlott volt a zsák krumpli, a pap túlvilági ígéretei viszont lényegüknél fogva számonkérhetetlenek, ezért kevesebb esély mutatkozik a hitelük csorbulására is.
Tehát valójában az első gondunk az, hogy a politikusokban kevésbé bízunk, mint a papokban. Az állam tehetetlensége és botrányai ugyanis sokkal inkább szem előtt vannak, mint az egyháznál ugyanezek. Derülnek ki korrupciós ügyletek az egyháznál is rendszeresen, de az élesebb kognitív disszonancia miatt valahogy ezt mindig gyorsan elfelejtjük. Én azt ajánlom, senki emberfiában ne bízzunk, hisz mind követünk el bűnöket, a püspök ugyanúgy sikkaszthat, mint a polgármester, és egyik sem helyes.
A másik gondunk pedig, hogy egy prédikátor eleve magasabbra rakja a lécet, mint egy világi szónok. Erre csak Babitstól Az írástudók árulásának tanulságát tudom felhozni: jobb dolog magasztos eszmékről beszélni és aztán nem követni őket, mint eleve elvetni az erkölcsi megfontolásokat. Még ha valaki szándékosan ellenáll is annak, hogy az általa hangoztatott elvek szerint éljen, akkor is megihlethet másokat a jóra, növelve a közjót. Ez persze támadható tanulság, de szerintem ebben áll az egyház létének valódi jogosultsága.
A szekularizációról meg álmodozhatunk, de ahogy ebből a cikkből is kiderült, egyszerűen túl sok szükséges és szükségtelen összefonódás van az állam és az egyház között ahhoz, hogy a jelenleginél is jobban szét tudjuk választani őket.
