Borítókép: Nagy Réka, Hallgató Magazin
Hogy vagytok így, a fesztiválszezon közepe táján? Hogy bírjátok a koncertezést?
Szajkó András: Jól, prímán.
Jancsó Gábor: Köszönjük szépen, jól vagyunk. Az a helyzet, hogy én nem számítottam arra, hogy ebben a nagy melegben, fél hétkor, ilyen jó számú közönség összegyűlik az EFOTT-on, és ezért nagyon hálásak vagyunk. Az, hogy ilyen energiát látunk, kapunk, hallunk a közönségtől, igazából feledteti, hogy milyen nagyon meleg van.
Most már pipa az EFOTT is, de előtte ti megjártátok – csak hogy egy pár fesztivált említsek – a Plázst, a SopronFestet, és a Fishing On Orfűt is, ami, ha jól tudom, személyes kedvenc elég sokatoknak. Mi az, amivel egy fesztivál ki tud emelkedni a nyári szezonból számotokra?
J. G.: Szerintem főként a helyszínnel. Én személy szerint ezért szeretem például Orfűt (Fishing On Orfű – a szerk.) is, meg Kapolcsot (Művészetek Völgye – a szerk.) is nagyon; zöld, erdő vagy tó mellett vagyunk, és mindig jó így koncertezni, mert tök más, mint egy klubszezon. Meg lehetőség van arra is, például mint most, hogy járjon a levegő; attól függetlenül, hogy 40 fok van, tök jó.
Sz. A.: Vannak ezek a külsődleges körülmények, mint a helyszín, ez nagyon fontos, de nekem talán a legfontosabb az az, hogy azon túl, hogy természetesen minden fesztiválnak van egy erős gazdasági dimenziója, legyen egy plusz. Ilyen mondjuk a Fishing vagy Kapolcs, vagy például az EFOTT – ami nem csak simán forprofit fesztivál. Ha van szellemisége egy fesztiválnak, az rögtön érezhető mindenen, és a legfontosabb, hogy a közönségen is.
Ha már szellemiségről beszélünk, az EFOTT-nak szerintetek milyen a szellemisége? Milyen emlékeket köttök ide?
Sz. A.: Pont jó embert kérdezel, mert mi ugye székesfehérváriak vagyunk, és minden évben jártunk az EFOTT-ra; csak mi még abban az időben kezdtük el ezt, amikor mindig más helyszínen volt. Pont, amikor 15 évesek voltunk, még elsősök a gimiben, akkor Velencén volt, és nekem az egy nagyon emlékezetes fesztivál. Az volt az első alkalom, hogy végig ott voltam sátorral, akkor vesztettem el a szüzességem Tankcsapda koncert alatt, vagy hogy illik ezt mondani – vagy hogy nem illik.
J. G.: Most lehetne ilyen komment is, nem? Kommentelj te is, hogyha az EFOTT-on, koncert közben vesztetted el a szüzességed!
Melyik koncert közben?
J. G.: Mondjuk legyen Blaha (Blahalouisiana zenekar – a szerk.).
Sz. A.: Jaj, igen. Ahhoz kicsit korán voltunk, meg első nap, de ki tudja. Azt mondják, hogy a mai fiatalok egyre korábban érnek, úgyhogy lehet már első nap délután is elveszthetik a szüzességüket. De egyébként visszatérve, pont ezért ilyen nagyon személyes nekem az EFOTT. Pár napja azzal álmodtam, amikor 15 évesen voltam itt. Emlékszem, hogy melyik koncerten kivel voltam, még arra is, hogy ki milyen ruhában volt, meg hogy ki milyen arányban itta a szörnyű vörösboros kólákat, és hogy miről beszélgettünk. Úgyhogy nekem az EFOTT az egyik legmeghatározóbb fesztiválom.
Ha már ilyen régi emlékekhez nyúltunk vissza, és nem a színpadot tekintjük, akkor ti milyen fesztiválozók vagytok/voltatok?
J. G.: Nekem személy szerint ugyanez ugrik be, mint a Szajának (Szajkó András – a szerk.) hogy itt, EFOTT-on sátrazunk. Nekem az az emlékem, hogy régen olyan volt a fesztivál-felhozatal, hogy szinte végig alternatív zenekarok voltak. Tehát a 30Y-tól kezdve, az Ági és a Fiúkon át, a Pál Utcai Fiúk és a Kispál és a Borzig – teljesen más volt akkor a fesztivál. Akkor koncertekről koncertekre rohangáltunk és tényleg azért jöttünk, hogy bulizzunk, ismerkedjünk, lógjunk, és szerintem ez a jó fesztiválozás lényege: hogy az ember kiszakadjon egy kicsit a városi forgatagból, még akkor is, ha ez egy Fehérvár nagyságú város.
Én a Szigeten is letoltam ugyanezt sátorral, és tök érdekes élmény volt először átélni, mert teljesen más komfortzónát alakít ki az ember 3-4 nap alatt, mint otthon; átalakul fesztiválozóvá. Nyilván, így 34-5 éves fejjel tök más a feeling. Én személy szerint most már úgy csinálom, hogy kimegyek megnézni egy-egy koncertet, ami ténylegesen érdekel, de az ottalvás most már nincs benne. Akkor igen, ha van egy nyugis, csendes szállás a fesztiválhoz közel.
Sz. A.: Én is sokat változtam az évek során. Amikor leérettségiztünk, akkor úgy voltam vele, hogy ami a csövön be- és kifér, minden jöhet és mehet. Gyakorlatilag fesztiválról fesztiválra mentem; még Balaton Sound-on is voltam, ami zeneileg nagyon messze áll tőlem, de oda is kaptam véletlenül egy ingyen hetijegyet és egy darab pólóval lementem, hogy ott majd találkozom ismerősökkel – vagy nem, és akkor az sem baj. Úgyhogy régen a teljes szabadság és spontaneitás jegyében éltem meg ezeket. Mondanám hogy csak egy sátorral, de akkor még ennél is vadabb voltam: nemhogy sátram, egy váltáspólóm sem volt. Azóta sokat szelídültem, úgyhogy Gáborhoz hasonlóan, ritkán van, hogy lent maradok, de például most Fishingen – a legnagyobb meglepetésemre – lent maradtam két éjszakára is, mert egyszerűen pont nem volt más dolgom, minek hazamenni.
Tavasszal jelent meg az ötödik nagylemezetek, a Sötét villám. A Budapest Parkos bemutató után, feltételezem, hogy egy fesztiválszezon egyfajta tesztje lehet az albumnak; annak, hogy hogyan működnek a dalok a színpadon. Ezzel kapcsolatban mi eddig a benyomásotok?
J. G.: Én azt látom, hogy a lemezről korábban megjelent négy dalt – Éllek túl, Szeressetek, Kedvenc Rögeszmém, Nem hittek Lennonnak – jobban éneklik, jobban rájuk pörögnek, hiszen már bő egyéves, illetve majdnem egyéves dalok. Viszont szerintem az újabbak közül a Faliórák, a Budapesten, a Sötét villám, és a Levegőnek ha nézel is egész jól megy a közönség körében.
Szóval igazából tényleg, ahogy említetted, ez egy teszt, mert nyilván egy fesztiválközönség tök vegyes: az első 10-15 sor valószínűleg ismeri, szereti a Blahát, viszont lehet, hogy a mögötte lévő 25-30. sor azért jött el, mert ismer mondjuk 3-4 dalt, és most majd megismerik azokat az új dalokat, amiket eddig nem biztos, hogy hallottak. Ilyen szempontból érdekes, hogy nem ősszel jelent meg a lemez, hanem pont a szezon előtt. Úgyhogy mi is igazából nézzük, hogy hol, milyen buli van rá.
Említetted a Faliórákat, amit Barbi (Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana énekese – a szerk.) írt. Ennek kapcsán éreztek ti valamilyen különbséget a színpadon? Hogy mondjuk Barbinak ez egy önmagában való utazás, egyfajta lelki trip lenne, amikor előadja?
J. G.: Ez egy jó kérdés. Hogyha nagyon mélyre megyünk, én érzem, de szerintem ez valahol egyértelmű is. Máshogyan fordítja magára a Szaja szövegét meg az én ráírt dalomat, mint ahogyan ezt ő kiírja magából. De szerintem van annyira profi a Barbi, hogy a mi szüleményünket egy szintre hozza – az előadást tekintve – a sajátjával. Ez egy érdekes dolog, hiszen négy lemez után született meg egy olyan szám, ami 100%-ban az övé kvázi.
Sz. A.: Lehet, hogy bunkó vagyok, de én nem érzek különbséget, mivel ez már a negyedik dalszöveg amit ő ír. Nekem az elsőnél volt egy ilyen váltás, ami már több éve volt. Én koncerten arra figyelek, hogy ne nyúljak mellé, meg hogy – mint ahogy ma is, a tűző napon – lássam, hogy melyik gitár van be- meg kikapcsolva. Én ilyenkor teljesen intenzíven olyan módban működök, hogy figyeljek mindenre. Szóval nem tudok különbséget tenni, ezt a dalt nem tudom kiemelni.
Egyébként nektek melyik a kedvenc dalotok, melyiket szeretitek a legjobban játszani az új albumról?
J. G.: Nekem teljesen időszakos. Van, hogy három koncertig a Budapesten a kedvencem, aztán a Nem volt úgy még, aztán van, hogy a Sötét villám. A Kedvenc Rögeszmém meg a Sokat bír az all time favourite, az Ott van a nap volt nagyon sokáig ilyen még.
Sz.A. : De azok régi albumok.
J.G.: Jaj, azok régi albumok, bocsánat. Akkor például az Egy popzenész nyara is szerintem tök meghitt dolgot tud néha szülni. Szóval abszolút helyszín- és koncertfüggő számomra.
Sz.A. : Én nagyon egyszerű vagyok. Van ez a gitáros elfogultság, hogy ha a gitár hangos és torz, akkor az egyenlő azzal, hogy jobb minden. Úgyhogy nekem a Kedvenc Rögeszmém és a Hazudjunk egymásnak a két kedvencem az új lemezről – egyszerűen azok a legrockosabb dalok talán.
Az elkerülhetetlen, hogy a setlistről ne szoruljanak ki régi dalok. Most melyik az a dal, ami már nem vagy ritkábban szólal meg, és hiányzik nektek?
Sz. A.: Én igazából azt sajnálom, hogy az új lemezt nem lehet teljes egészében lejátszani, mivel a legtöbb fesztiválkoncert 60 perc, és van egy csomó régi dal, amit úgymond el kell játszani. Ezeket amúgy szeretem előadni, csak ha már ez a kérdés, akkor nekem az nagyobb kérdőjel, hogy miért az új számok szorulnak ki. De persze így működik a popzene, a legnépszerűbb dolgokat el kell játszani, és ezzel nincs semmi baj. Tehát én inkább megfordítanám a választ: szívem szerint az új dalok közül kb. az összeset eljátszanám, csak nem lehet.
J. G.: Én is ezt tudom mondani. Szerintem ez is olyan, hogy kicsit alkalmazkodni kell a helyszínhez. Tehát mást nyom az ember egy EFOTT-on, egy Campuson (Campus Fesztivál – a szerk.), egy városnapon, egy kisklubban. És nem mindegy, hogy 60-70 vagy 90 percet játszhatunk, mert ha mondjuk megyünk csütörtök-péntek-szombaton, akkor be tudjuk szúrni egyenként azokat a dalokat, amik hiányoznak. Ilyenkor el tudunk játszani olyanokat is, mint a Ha élni felejtek, a Ne engedj még el, a Hazudjunk egymásnak, és a Testemnek ha engedem. Tehát ezekkel lehet játszani most már, öt lemez után – kicsit megbontani a vázat, pont azért, hogy a közönségnek is kedveskedjünk.
Még egy utolsó bónusz kérdésem maradt, ami leginkább a hasonló beszélgetésekre reflektál. Mi az, amit hiányoltok interjúkból, amire jobban ki kellene térni, vagy amire szívesebben válaszolnátok?
J .G.: Ez egy nagyon jó kérdés szerintem.
Sz. A.: Húha, túl jó kérdés, ezen még nem gondolkoztam.
J. G.: Mi az, ami hiányzik? Szerintem kétféle interjú van. Van az, amikor tényleg a zenekarról beszélünk és gyorsan, 15-20 perc alatt le kell tolni az aktuális dolgokat, mint új lemez, új dal, fesztiválszezon, dalok hogyan születtek stb. És van a másik, amikor beszélgetünk egy órát és belemegyünk a zenekartagoknak, mint szerző és stb., az életébe. Én ezeket nagyon szeretem.
Én, mint a mikrofon másik oldalán lévő zenész és alkotó, nem mondanám meg soha a riporternek, hogy mi hiányzik vagy mi nem, mert szerintem pont attól jó egy interjú, ha a kérdező ezt spontán benyomja. Még lehet, hogy akkor is így van, ha mondjuk 10 perces az interjú és nem azt kérdezik, hogy miért ez a lemezborító, hanem mondjuk azt, hogy hogy érezted magad tegnapelőtt, reggel nyolckor és az hatással van-e a holnaputáni koncertre. Ebből lehet egy érdekesebb beszélgetés kerekedik ki a Blaha-magnak, de sok-sok követőnek meg nem annyira. Szóval ez tényleg egy jó kérdés, én nem tudom megválaszolni, hogy pontosan mi hiányzik.
Sz.A.: Nagyon nehéz, ezt is megfordítani tudom. Az biztos, hogy azok a kérdések, hogy honnan jött a nevetek, meg hogy hol találkoztatok, gyakorlatilag lohasztják az egész interakció minőségét. Úgyhogy ha én kérdeznék, ezeket mindenképpen hanyagolnám – mármint természetesen akkor, ha nem egy új zenekarról van szó. Egyébként meg az nagyon fontos, hogy milyen hosszú az interjú, és hogy mennyire felkészült a kérdező, az rögtön látszik. Nyilván ez is nehéz, hiszen meg kell felelni az olvasóknak is. Én azt gondolom, hogy minél személyesebb és minél mélyebb egy kérdés, talán annál érdekesebb lehet a válasz. Pont azért, mert az tudja meglepni a válaszadót, és akkor tényleg spontán kell válaszolni, nem az van, hogy ez már az ötödik ilyen válasz és már szinte begyakorolva mondom, pedig nem áll szándékomban begyakorolni.
J. G.: Nekem eszembe jutott még valami. Kicsit könnyedebb vizekre evezve, én például a villámkérdéseket tökre szeretem,. Hogy mondjuk Carson Coma vagy Kispál és a Borz, Elefánt vagy Csnk (Csaknekedkislány zenekar – a szerk.), 30Y vagy Heaven Street Seven. És akkor válaszold azonnal azt, ami eszedbe jut. Én ezeket szoktam szeretni, ez vicces.
