Borítókép: A tradicionális feleségek virágzása. Kép: Kaitlin Brito, 2024
Lediplomázott hölgyek különös esete
Képzeld el, hogy épp a diplomaosztódon ülsz! Ahogy körülnézel a talárba öltözött, mosolygós fiatalokon, elfog a büszkeség, hogy te is egy vagy közülük. Az elmúlt évek munkája végre révbe ér, meghatott, már-már eufórikus várakozással hallgatod a beszédeket, a gratulációkat, a biztató szavakat, és már alig várod, hogy a kezedben tarthasd a szorgalmad és a kitartásod bizonyítékát, a diplomádat.
Aztán érkezik a következő felszólaló – egy amerikai focista –, és a következő hangzik el:
„Nektek, nőknek a legördögibb hazugságot mondták, (…). Néhányan közületek talán sikeres karriert fognak befutni a világban. De megkockáztatom, hogy a többségetek izgatottabb a házassága és a gyermekek miatt, akiket majd a világra hoztok. Elmondhatom nektek, hogy a gyönyörű feleségem, Isabelle lenne az első, aki azt mondaná, hogy az élete akkor kezdődött el igazán, amikor megtalálta hivatását a feleség- és anyalétben.”
Ennek hallatán összevonod a szemöldököd. Óvatosan körbepillantasz, hogy vajon nem csak egy viccről van-e szó. Hiszen mégis ki utalna arra egy diplomabeszédben, hogy a jelenlévő hölgyek – és csakis ők – kizárólag akkor lesznek boldogok, ha visszatérnek ahhoz az élethez, amiben a legnagyobb siker az anyává válás? Ki utalna arra, hogy a diploma megszerzése fölösleges volt, hiszen a gyerekszüléshez nem szükségeltetik képzettség?
A szavak Harrison Butkertől hangzottak el, aki 2024 májusában a Benedictine College diplomaátadóján döntött úgy, hogy útravalónak a számára fontos politikai témákat foglalja össze a 20 perces beszédében. Bár sokan élesen kritizálták a Kansas City Chief rúgó játékosának mondatait – hiszen bárhogy is nézzük, akár egy temetésen is mesélhetett volna viccet, vagy egy esküvőn is sorolhatott volna válási statisztikákat –, olyanok is akadtak, akik egyetértettek vele.
Ebben pedig semmi meglepő nincs: a tradwife (azaz traditional wife) jelenség támogatói hűen hirdetik a nők hagyományos szerepekhez való visszatérését, így Butker szavai tökéletesen beleilleszkednek abba az Egyesült Államokba, ami az utóbbi időben mintha a 20. század felé fordulna vissza a női jogok terén.
Mi is az a tradwife?
A tradwife-ok nem egyszerűen otthon maradó feleségek vagy anyák. A tradwife lét lényege, hogy a nő visszatér a hagyományos feleség- és anyaszerephez, karrier helyett otthonteremtő szerepet tölt be férje oldalán, míg a család fenntartását teljes egészében a férfira bízza. A jelenség mögött egyértelműen konzervatív és akár vallási értékek húzódnak, így az életmód támogatói szerint ez a párkapcsolati felállás vagy családi berendezkedés tulajdonképpen a természetes rendhez való visszatérést teszi lehetővé.
Szintén fontos különbség az egyszerűen otthon maradó nőkhöz képest, hogy a tradwife-ok a közösségi médiában be is mutatják az életmódjukat: gyakran ’50-es, ’60-as évekbeli ruhákba öltözve, gyönyörű kötényekben és sminkben vezetik a háztartást, gondozzák a gyerekeket és finomabbnál finomabb ételeket főznek, miközben hangsúlyozzák, hogy a hagyományos nemi szerepek része a férjüknek való feltétlen engedelmeskedés.
Bár a világ több pontján nincs ezzel kapcsolatban választása a nőknek, a tradwife-ok önként választják ezt az életet. Bár eleinte talán nem is ismerik fel, hogy milyen feladatok és nehézségek hárulnak majd rájuk, sokak számára mégis vonzónak tűnhet ez az életmód. Ennek valószínűleg köze van ahhoz, hogy a nők a mai napig aránytalanul több láthatatlan munkát kénytelenek végezni, ahogy sokszor a „férjezett, de egyedülálló anya” jelensége is olyan terheket ró rájuk, amit a karrierjük mellett rendkívül kimerítő elvégezni. Mivel erre a kétfrontos munkavégzésre továbbra sincs kézzelfogható megoldás, egyszerűbbnek tűnik otthon maradni – aki pedig szerencsés, akár meg is teheti. Kenyeret süthet, kertészkedhet, csinos ruhákba öltözhet, közben pedig mindezt fel is teheti a TikTokra.
A COVID járvány alatt pedig valóban ezrével jelent meg a #tradwife a közösségi médiában, bőszen hirdetve, hogy a felborult munka-család egyensúlyt és a válságba került párkapcsolatokat a nőnek kell megoldania – méghozzá azzal, hogy visszatérnek a USA ‘50-es, ‘60-es évekbeli status quo-jához.
A biztonság illúziója
Fontos azonban megemlíteni, hogy ez a lehetőség csupán a társadalom egy igencsak kis rétegének adott. Egyetlen fizetésből nehéz fenntartani egy családot és egy háztartást, így általában azok a nők dönthetnek az otthonmaradás mellett, akiknek a párjuk egyszemélyben képes fenntartani az amerikai álmot.
Ennek is megvannak azonban a veszélyei. Az emberi faj ugyanis biológiailag nem a teljesen különválasztott nemi munkamegosztásra rendezkedett be az ősidőkben: nők és férfiak egyaránt vadásztak és gondoskodtak az utódokról, így biztosítva, hogy az egyik fél kiesése ne hozza magával a család összeomlását. Az elképzelés, miszerint a hagyományos női szerep egyenlő azzal, hogy az anyák képesek egymaguk gondoskodni akár több kisgyermekről, szintén nem természetes. Történelmileg a frissen szült nőknek sosem kellett egyedül gondoskodniuk a gyerekeikről, mindig kaptak segítséget a család női tagjaitól: az első néhány hétben főztek és mostak rájuk, gondoskodtak a csecsemőről, rendben tartották a pár otthonát. Innen is ered a mondás, hogy egy gyermek felneveléséhez egy egész falu szükséges.
Napjaink tradwife-jai nemcsak feladják a karrierjüket, hanem gyakran az egyetemi tanulmányaikról is lemondanak. Ezzel együtt azt is vállalják, hogy nem lesz megtakarításuk – talán még a családi otthon tulajdonjogába sem kerül bele a nevük –, így azt is a férj dönti el, hogy háztartásbeli feleségének fizet-e egészségbiztosítást vagy nyugdíjmegtakarítást. A bántalmazó vagy boldogtalan kapcsolatokból is korlátozott a kilépési lehetőségük, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges tragédia bekövetkezése milyen következményekkel járhat az egyedül maradt feleségre és gyerekekre nézve.
Mesterségem címere: influenszer
Tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy tradwife-nak lenni azzal jár, hogy a női fél kiszolgáltatottá válik a férj számára – kivéve, ha mégis van valamiféle munkája, például influenszerkedik bizonyos felületeken. A legnagyobb közönséggel rendelkező tradwife-ok, az otthonteremtésen kívül olyan foglalkozást űznek, ami idilli, egyszerű életként mutatja be életmódjukat a közösségi médiában. Ez lehetőséget biztosít számukra, hogy saját tartalékuk legyen, de akár még anyagi segítséget is tudnak kérni a közösségükön keresztül, bizonyos esetekben.
Ez azonban nem adott azoknak a nőknek, akik ugyan tradwife-nak nevezik magukat és tradwife-okat követnek különböző internetes platformokon, de nincs több százezres vagy milliós követőtáboruk. Számukra a „hagyományos” családi és párkapcsolati berendezkedés csupán egy filteren keresztül jelenik meg. Néhány perces rövid videók alapján döntenek úgy, hogy – a feminizmusból kiábrándulva – belevágnak ebbe az életmódba. Éppen ezért veszélyes az interneten olyan nehezen visszafordítható életmódokat reklámozni, mint például a karrier és tanulmányok nélküli házasság a nők számára.
Statisztikailag működő házasságok
Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy egy nőnek csak 1974-től lehet bankkártyája az Egyesült Államokban? Bár már az 1900-as évek elején elismerték a nők jogát a saját ingatlanhoz, csupán 50 éve nyithatnak bankszámlát vagy vehetnek fel hitelt úgy, hogy nem kell hozzá egy férfi családtag aláírását kérniük. Az 1950-es, ’60-as években – amibe a tradwife jelenséget támogatók szeretnének visszatérni – a nők igencsak szűkölködtek a saját pénzre, megtakarításokra, és így saját otthonra való lehetőségekben. Nem csoda, hogy kevesebb volt a válás – bár 1967-től már egyik félnek sem kellett bizonyítania, hogy milyen okok miatt szeretné felbontani a házasságot –, hiszen a nőknek nem is nagyon volt lehetősége új életet kezdeni egy válás után.
Más szempontból is veszélyes volt a férj elleni „lázadozás”. Elég csak beleolvasni az egy-egy tradwife-okkal kapcsolatos poszt alatt sorakozó kommentekbe, melyekben a hozzászólók a nagymamájuk vagy anyukájuk történetét osztják meg, és máris világossá válik, hogy jogilag – és valószínűleg zárt ajtók mögött – korántsem éltek egyszerűbb életet az akkori feleségek és anyák. Sőt, a férjüktől való teljes függőség gyakran együtt járt azzal, hogy hisztériára való hivatkozással pszichiátriára zárták azokat a nőket, akik eltértek a normáktól, kezeléseket és gyógyszereket rájuk erőltetve.
Mindebből világosan látszik, hogy a tradwife-ok egy olyan korba vágynak vissza, ami nemcsak kedvezőtlen volt a nők a számára, hanem veszélyesen kiszolgáltatott életet kényszerültek élni. A mai tradwife-ok viszont szemet hunynak az akkori nők valósága fölött, kizárólag a nosztalgiára, az élet egyszerűségére és a szép ruhákra koncentrálva.
Azonban eltelt 65-75 év, és feminista aktivisták kiharcolták, hogy – ellentétben a világ kevésbé szerencsés szegleteivel – a nyugati világban, és így az Egyesült Államokban a nőknek legyen választása. Választhatják a karriert, a saját maguk által megteremtett megélhetést és otthont. Nem kell anyagilag függeniük a férjüktől, és bármikor megtehetik, hogy kilépnek egy kapcsolatból.
A választás jogának kiharcolása azonban azt is jelenti, hogy a nők bármikor dönthetnek úgy, hogy a tradwife-ok életmódját választják. Bár a jelenség népszerűsítése veszélyes lehet, ha idealizált formában mutatják be, akár kategorikusan kijelentve, hogy minden nőnek és párnak így kellene élnie, az általuk elítélt feminizmus lehetővé teszi, hogy a tradwife-ok olyan életet éljenek, amilyet szeretnének.
Harrison Butkernek pedig igaza van abban, hogy az otthonteremtés az egyik legfontosabb feladat, nők és férfiak számára egyaránt. Azonban amíg az otthonmaradó feleségek és anyák munkája nem ér legalább annyit a társadalom szemében, mint a munkaerőpiaci állások, meglehetősen különös azt hallani egy férfitól – főként egy diplomaosztón –, hogy a nőknek a hagyományos szerepekben kellene kiteljesedniük. Valóban kimerítő, hogy a mai nők egyszerre látnak el alapvetően nőiesnek és férfiasnak tekintett munkákat is, ám a megoldás egész biztosan egy olyan életmódban rejlik, ami sosem létezett.
