Borítókép: Akil Mazumder, pexels.com
A klímaszorongás és típusai
A szorongás érzése jó eséllyel mindannyiunk életében megjelenik: félelem a jövőtől, valaminek a bekövetkezésétől, akár jogos ez a félelem, akár nem. Ha ez az aggodalom fizikai tünetekkel is együtt jár, mint remegés, heves szívdobogás vagy alvási nehézségek, amelyek hátráltatják a mindennapi életet is, akkor beszélhetünk szorongásos zavarról. A klímaszorongás hivatalosan nem elismert diagnózis, ám ugyanolyan jelei lehetnek, mint bármely másik szorongásos zavarnak – attól az apró részlettől eltekintve, hogy a klímakatasztrófa valós fenyegetés, és épp az életünkben történik. A klímaszorongás, bár erősebb azok körében, akik közvetlenül tapasztalják meg az éghajlatváltozás hatását, mindenkit érint: ugyanúgy fél valaki a kaliforniai tűzvészekben és az ausztrál ózonlyuk alatt, mint más Európában.
A klímaváltozás kapcsán a szorongáson kívül még számtalan érzelem került azonosításra, ezekből kettőt emelnénk ki. Az első a climate guilt, azaz „klímabűntudat”, amely arra a félelemre vonatkozik, hogy nem tettünk meg mindent, hogy elkerüljük a katasztrófát, mi több, mi vagyunk a probléma forrása is a fogyasztási szokásainkon keresztül. A bűntudatot gyakran növeli az a fajta „nyomasztás”, amit a zöld cégek, illetve a környezetvédelemmel kapcsolatos hírek akarva-akaratlanul gyakorolnak ránk: ijesztő számok, egyéni felelősségre vonás egy globális problémáért, amelyek végső soron azt érzékeltetik velünk, nem számít, mennyit tettünk, valójában sosem lesz elég vagy tökéletes az életmódunk. A klímabűntudat gyakran olyan mély spirálba taszíthat minket, hogy egy egyszerű bevásárlás is bonyolult morális kérdéseket vethet fel, és természetesen olyan komolyabb tünetei is lehetnek, mint az alvászavar, csökkent önértékelés és rumináció, vagyis ismétlődően visszatérő önvádló, szorongató gondolatok.
A második gyakori érzelem a climate rage, vagyis „klímadüh”, amely az előzőhöz is szorosan kapcsolódik. Bár a fosszilis energiák hosszútávon káros hatásait már a hetvenes évek végén felismerték, azóta nem sok előrelépés történt a fent említett nyomasztáson kívül, amely sokak szerint valójában csak marketingfogás. Az „ökolábnyom” kifejezés megalkotója ugyanis egy olajcég reklámfelelőse volt, aki azt kommunikálta ezzel, hogy bár a nagy cégek mindent megtesznek, hogy csökkentsék a káros anyagkibocsátást, végeredményben a fogyasztókon múlik, mennyit használnak el ebből az ártó anyagból. Ők megtettek mindent, innentől mi vagyunk a hibásak, amiért továbbra is használjuk az ő termékeiket, emiatt pedig kénytelenek ugyanannyi olajat (és szennyező anyagot) kitermelni, mint eddig. Ide tartozik még a greenwashing jelensége, amikor cégek zöldként reklámoznak egy valójában kicsit sem környezetkímélő árucikket.
Mindez, együttvéve a világ vezetőinek passzivitásával és a tudósok felé mutatott ignoranciával minden okot megadhat arra, hogy elárulva érezzük magunkat. A klímadüh a fiatalabb generációban is megjelenik, akik cserbenhagyást tapasztalnak az idősebbek által, vagy úgy érzik, rájuk hárítanak minden megoldandó problémát, miközben elveszik tőlük az élhető jövő esélyét.
Az inaktivitás mögött – ha ilyen rossz, miért nem teszünk semmit?
A szorongás kétféle félelmi reakciót képes kiváltani az emberből, amely üss-vagy-fuss néven ismert – azaz vagy visszatámadunk, vagy elmenekülünk. Visszatámadni egy globális klímakatasztrófa ellen aligha tudunk, így nagyrészt marad a menekülés, amely a klímaszorongás esetén elutasításban, tagadásban jelenik meg – kialakítunk magunknak egy buborékot, ahol mindez nem olyan nagy léptékű, nem olyan nagy fenyegetés, hogy elvegyük a dolog szorongató élét. Hányszor hallottuk már másoktól egy környezetvédelemmel kapcsolatos hírt illetően, hogy „jaj, már a csapból is ez folyik, úgy unom már”? Esetleg hányszor mondtuk mi magunk? A szorongás egy erős érzelem, amely megviseli az idegrendszert, természetes tehát, hogy a figyelmünk visszahúzódik, főleg, ha úgy érzi, semmit nem tud kezdeni a nyugtalanító ingerrel.
Az üss-vagy-fuss kettősén kívül a harmadik ismert reakció a lefagyás: amikor úgy érezzük, nincs kontrollunk semmi fölött, és bármi, amit teszünk, hiábavaló, ezért nem is teszünk semmit. A félelem, a bűntudat és a düh, főleg, ha egy ekkora veszély ellen irányul, képes lebénítani az embert, és a motiváció helyére elkeseredés és az elkerülhetetlen végzet képzetei kerülnek. Mindez, társulva a szorongás életet megnehezítő hatásaival, egy olyan állapotot eredményezhet, amelyben már csak a végét várjuk és meg sem próbálunk tenni ellene– hogyan is tehetnénk, kialvatlanul és kiégve?
Az aktivisták esetében ezek az érzelmek hatványozottak, főleg azért, mert a klímaaktivizmusban hiányzik az azonnali visszajelzés: egy tüntetés, egy petíció után nem fagynak vissza a sarkkörök, nem kapcsolnak ki az olajégetők. A változás hosszú idő után jön el, ez pedig különösen nyomasztó, ha tudjuk, igazából évekkel ezelőtt el kellett volna kezdenünk változni.
Tegyünk ellene
A fentiek ismeretében tisztán láthatjuk, hogy a klímaszorongás egy komoly probléma, ami megakadályozza a minél gyorsabb cselekvést. Fontos foglalkoznunk vele, hiszen a társadalom alapvetően szeretne tenni az éghajlatváltozás ellen és hajlandó is lenne változtatni az életmódján – csak épp tehetetlennek érzi magát. Milyen módokon kezelhetjük a klímaváltozással kapcsolatos negatív érzelmeinket, és hogyan segíthetünk másoknak is?
Ha a klímaszorongás teljesen gúzsba köt minket, már az első lépést is nehéz megtenni, főleg, ha az a kis „minek?” szócska az agyunk hátuljában minden próbálkozást hiábavalónak minősít. Ilyenkor érdemes keresnünk valamit, amiben reménykedhetünk. Hagyjuk kicsit abba a doomscrollingot, nem lesz jobb azzal semmi, ha őrületbe görgetjük magunkat! Vannak olyan kisebb híroldalak, mint a Positive News, amely kifejezetten jó híreket közöl, hiszen még ha nehéz is elhinni, még mindig történnek jó dolgok és előrelépések a környezetvédelemben. Természetesen nem szabad elutasítanunk a rossz híreket sem, de tájékozódjunk hiteles forrásokból, ne dőljünk be az álhíreknek, ezzel támogatva a klímakutatók és tudósok munkáját is!
Tudvalevő, hogy a szorongás, a bűntudat és a düh rendkívül magányossá tehetik az embert, és minél mélyebbre süllyed bennük, annál nehezebben beszélhet az érzéseiről másoknak. Rohanó világunkban egyre kevésbé adódik lehetőségünk igazán mélyen elbeszélgetni a problémáinkról, így a klímaszorongás feloldásának talán egyik legfontosabb módszere a beszélgetés. Osszuk meg félelmeinket, bizonytalanságunkat másokkal és hallgassuk meg másokét is!
A kapcsolatteremtés, azon túl, hogy megkönnyíti a lelkünket, a közösségek kialakításában is alapvető szerepet játszik. Egyénileg bizonyára nem tudunk hatni a döntéshozókra, ám egy csoport részeként többet érhet a szavunk, nagyobb tömegeket mozgathatunk és ösztönözhetünk a változtatásra. Ráadásul az aktivizmus bizonyítottan csökkenti a klímaszorongás mértékét is, hiszen azt érezhetjük, teszünk valamit, próbálkozunk. Az elkeseredés legyőzése a reménykedéssel indul, azzal, hogy visszanyerjük a hitünket egy szebb jövőben. Ez pedig soha nem fog menni egyedül. Kapcsolódnunk kell másokhoz ahhoz, hogy meglássuk a bizonytalanságban rejlő lehetőségeket – és közösségben kell megragadnunk ezeket, mégpedig minél hamarabb, ha meg szeretnénk tartani a Földünket úgy, ahogy a legbiztonságosabb.
