Lakni már pedig kell valahol, főleg, ha az ember városban dolgozik. Az urbanizáció (városiasodás) miatt az emberek kétharmada a városokban él, ezért a lakhatási formák gyökeresen átalakultak az elmúlt évszázad folyamán. Az ipar megjelenésével egyre többen költöztek be a városokba, így idővel lakáshiány lépett fel, amelynek a tetőzése a 2. világháború utáni években volt.
A lakás ínységre válaszul kezdték el a házgyári technológiával készült “panel” lakásokat építeni jellemzően a városok határában. Ezek az építkezések a 60-as években még presztízs beruházásnak számítottak, mert az itt található lakások azontúl, hogy közelebb voltak a városhoz, magas komfort fokozattal rendelkeztek (tehát a víz be volt kötve a lakásba). Ekkoriban kiváltság volt ilyen helyen lakni, így nem csoda, hogy a jobb módú családok laktak akkoriban panellakásban.
A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdődően a panellakótelepek kezdték elveszíteni a presztízsüket. Messze volt a városoktól, a tehetősebb lakók magasabb komfortfokozatú házakba költöztek, idővel pedig az épületek állapota egyre elhanyagoltabb és korszerűtlenebb lett. A rendszerváltást követően pedig a közbiztonság is elkezdett romlani, ezáltal előidézve a gettósodás folyamatát.
Azonban nem csak ezek a panelházak hibái. A panelek jelenléte a rengeteg előnye mellett számos építészeti, társadalmi és egészségügyi problémát hozott az emberek fejére. A cikkemben annak megyek utána, hogy mi az az öt fő bűn, amelyet a lakótelepek elkövettek az emberiség ellen.
1. Silány építészeti minőség
A panellakásokat már az 1950-es években elkezdték építeni, amelyekről kevés információval rendelkezünk. Az első kísérleti panel lakótelepet Sztálinvárosban (mai nevén Dunaújváros) építették fel. Ezt követően gombamód szaporodtak a panellakások, és harminc év alatt több, mint 700 ezer lakás épült meg. Mivel a város szélén építették fel őket, ezáltal új városrészek alakultak ki, mint Budapesten a József Attila lakótelep, Miskolcon az Avas lakótelep, vagy Pécsen a Megyer-Kertváros (korábbi nevén: Lvov- Kertváros).
Ezek az épületek 30-50 évre épültek és ez a minőségükön is meglátszott. Ezek a panelek házgyári technológiával készültek, ami azt jelenti, hogy a lakás falait előre gyártották, majd azokat a helyszínen rakták össze. Ennek az a hátránya, hogy a panellakásokat nehezen lehet átalakítani, ezzel is merev keretet adva nekik. A kedvezőtlen elrendezés miatt a fürdőszobákat nehezen lehet kiszellőztetni, ezáltal a penész visszatérő vendég a lakásban.
Továbbá a falak nagyon vékonyak, így nem csak azt hallod, hogy a családtagjaid mit csinálnak a szomszéd szobában, hanem arról is tudsz, hogy a felső szomszéd felfúrt egy újabb polcot a falra. De nem csak a zajok a baj vele, ugyanis a falak vékonysága az illatokat is átengedi, így lépcsőházban már tudni lehet, hogy ki főz rántott húst a negyedik emeleten. A falak nem állták ki az idő próbáját: az éghajlatváltozás okozta felmelegedés miatt a nyarak – klíma nélkül – elviselhetetlenül melegek lettek a négy fal között. De télen is gyakran ugyanolyan meleg van, ugyanis a legtöbb épületet távfűtéssel melegítik fel, de ezeket viszonylag kevés lakásban lehet állítani.
2. A hátrafelé elsülő életmódváltozás
A panelek előtt az emberek nagy százaléka falun lakott. A lakótelepek nagy részét ugyanis a városokban növekvő lakáséhség keltette életre az 1950-es években. Ez azt jelentette, hogy nagyobb volt az igény a lakásra, mint amennyi rendelkezésre állt a városokban. Ennek okát a kiépülő városi iparokban és a vidék elsorvasztásában érdemes keresni, ugyanis a szocializmus alatt eszméletlen mennyiségű pénz áramlott a szekunder szektorban. Kezdetben a panelba költözés egy minőségi előreugrásnak számított, mert a lakásokban rendesen be volt kötve a villany és a víz, illetve a fűtés nem kályháról, hanem a kiépített távfűtés biztosította.
A panellakás kényelme azonban sok negatív életmódbeli változást hozott magával. Az emberek szépen lassan elkezdtékk gépesíteni a háztartásaikat, amivel a házimunka ideje jelentősen lecsökkent, így több idő szabadult fel. Azonban az emberek beszorulnak a saját lakásukba, mozgásszegény életmódot folytatnak, amely elhízáshoz és egyéb egészségügyi problémákhoz vezet.
A lakótelep legnagyobb vívmánya, hogy sok ember él egy adott kicsi területre zsúfolva. Ebből az következik, hogy a sok ember könnyen egymásra is talál, de azonban ez nem így van. Bár kezdetben a lakóközösségek összetartónak számítottak, mert a beköltözők még hozták magukkal azt az elképzelést, hogy fontos jóba lenni a szomszéddal – mert például nála már van vezetékes telefon és tudja azt használni az utcai helyett – de ez idővel kikopott. Az oda született fiatalok számára kevésbé lett fontos, hogy jó szomszédi viszonyokat ápoljanak és ezek a kapcsolatok leépültek vagy a munka és iskola világából szerzett ismerősök és barátok helyettesítették. Emellett az odaköltözött idősek nem tudtak adaptálódni és a saját lakásuk foglyai lettek és elmagányosodtam.
De a tágabb lakótelepi közösség építése sem sikerült túl jól. Ennek oka abból ered, hogy a művelődési házakat gyakran megkésve kezdték építeni, ezért nem is tud az új közösség bázisaként szolgálni. Továbbá ezeket a gyakran több tízezer fős “közösségeket” lehetetlen egybe tartani.
3. Egy lakás, egy család elve
A panelek szűk lakásai nem csak a lakásépítészetet írták át, hanem a család egységét is újragondolták. Bár régen általánosnak számított, hogy egy egyhelyiséges házakban több generáció lakott együtt. A korszak egyik célja az volt a lakásépítéssel, hogy a kis területen legyen minél több összkomfortos lakás a városban a megnövekedett ipar miatt.
A komfortfokozat növelésével az igényeket is megnövelték. A kezdetben kettő, majd három szobás lakásokban már mindenki igényelt magának egy külön szobát, így sok esetben már nem maradt hely a nagyszülőknek. Idővel a vállalt gyerekek száma is csökkent, így a nagycsaládok elkezdtek eltűnni, gyakoriak lettek az egy – és kétgyermekes családok is. Emellett a nők is elkezdtek munkát vállalni, de a háztartási teendők nagy része a nőkre maradt. Bár a gépesítés és az iskolai- illetve munkahelyi menzák vívmánya miatt csökkent a háztartásra fordított idő.
De a nukleáris családok belső szerkezetét is megbontotta. A munkahelyek, az egyéb szolgáltatások és nagyon sok esetben az iskola miatt – főleg középiskolásoknak – be kell utazniuk a belvárosba, ahol mindent el tudnak intézni egy helyben. Az ingázás miatt a család kevés időt tölt együtt, ami leszűkül az estékre és a hétvégékre. A reggelt nem lehet idesorolni, ugyanis az igázás megszervezése gyakran szigorú logisztika mellett zajlik és még rosszabb helyzetben vannak azok, akik a tömegközlekedést választják óvodás és kisiskolás korú gyerekeikkel.
4. Konyha 5 négyzetméteren, spájz sehol
A huszadik század folyamán a konyhák fokozatosan összementek, köszönhetően a Frankfurti konyha típus elterjedésének. A konyha területét a Taylorizmus munkafolyamatai inspirálták, ami miatt a főzés folyamatát és idejét racionalizálni próbálták azzal, hogy leválaszszák a nappalitól és egy külön helyiséget alakítsanak ki, amelyet gépesítenek a gyorsabb munkavégzés céljából. Ennek az örökségét Magyarországon a panellakások konyhái is magukon hordozzák. Gyakran a konyhákat a lakások hátsó szegletébe rejtették el néhány négyzetméteren. Azonban a frankfurti konyha – a feminista kritika szerint – a nőket beszorította konyhába és elrejtette az általuk végzett házimunkát.
A történelem során az étkezés számított az egyik leghétköznapibb közösségi tevékenységnek. A kicsi konyha nem csak a nők házi munkáját rejtette el, hanem a közös étkezéseket lekorlátozta a vasárnapi ebédek szintjére helyhiány miatt. Sok panelban lakó ezt úgy oldja meg, hogy legyen egy “ külön tér” az étkezésre, hogy vagy az egyik szobát kiáltják ki étkezőnek – főleg ha kevesebben laknak már otthon – vagy a nappali részévé teszik. Máskülönben nem lenne annyi konyhabútor a helyiségben és az étkező asztal is a főzés idejére pult funkciót vesz fel. Továbbá az ilyen kicsi konyhákban legjobb esetben is hárman tudnak egyszerre az asztalhoz ülni. Itt azért érdemes megjegyezni, hogy a 80-as évek második felében épült panellakások konyhái valamivel tágabbak és jobban van hely az étkező rész kialakítására. De továbbra is a frankfurti konyha modellt követi, és a lakás egy távolabbi szegletében található meg.
A főzés bonyodalmain túl az ételek tartós eltárolása is nehézséget okoz, ugyanis spájzokat nem alakítottak ki a panellakások túlnyomó részében. A lekvárok és savanyúságok tárolását ugyan meg lehet oldani kisebb sajátosan kialakított kamrákkal, de ezek hatásfoka közel nem olyan, mintha gyárilag lenne beépítve. A tartós befőzött élelmiszerek ugyanis gyorsabban veszítenek a minőségükből, mert ezek a tárolók nem szabályozzák – az amúgy is állandóan meleg panelek – hőmérsékletét. Az igazán alacsony hőmérsékleten tárolandó termékeket – tehát a fagyasztott ételeket – korlátozott mennyiségben lehet eltenni, ennek kapacitását sokan a fagyasztó ládák beszerzésével növelik – párhuzamosan az áramszámlájukkal. A tárolás szűkössége miatt pedig a panellakók rá vannak kényszerítve, hogy akár napi szinten is járjanak bevásárolni.
5. Nem hozta el a társadalmi egyenlőséget
Végezetül érdemes pár szót szólni a lakótelepek legnagyobb ígéretszegése ellen: nem hozták el a társadalmi egyenlőséget. Fontos kiemelni, hogy lakótelepek egyidősek az ipari forradalommal. Kezdetben az újonnan megépülő gyárak dolgozói számára épültek ezek az komfort fokozat nélküli lakások – közös wc-vel a folyosó végén. Később ezek a városok nyomornegyedei lettek az idő során, amelynek egy részét felújították és komfortosították később, másik részét meg elbontották.
Az igazán nagy lakótelep építési hullám az 1950-es években kezdődött szintén az erős iparosítás miatt. A városokban rengeteg új lakást kellett építeni viszonylag rövid idő alatt, amire a megoldás a panellakás volt. Ezek a panelek intenzívebben a hatvanas évektől a rendszerváltásig épültek főleg a város perifériáján, kisebb városokban a központban vagy éppen a szanálási területek helyén (ez az Alföldön volt nagyon bevett gyakorlat). A panelek a hatvanas évek, hetvenes évek elején presztízs beruházásnak számítottak újdonság erejük és magas komfort fokozatuk miatt. Emiatt a magasabb társadalmi rétegek számára volt kezdetben elérhető, majd szépen fokozatosan egyre többen jutottak hozzá a panelekhez. Azonban a szegregáció a 80-as évektől kezdve fokozatosan megindult. A tehetősebb réteg jobb minőségű lakásokba és házakba költöztek el, aki pedig nem tudott, az ott ragadt.
Az ottmaradottak a rendszerváltás után folyamatosan csúsztak lefelé a társadalmi ranglétrán is. Sok embert érintett a munkahelye elvesztése, ezért a családok anyagi helyzete drasztikusan romlott. Még több alacsonyabb társadalmi helyzetű ember költözött be a paneles lakótelepekre, ugyanis ezek olcsó lakásnak számítottak. Az árukat tovább csökkentette, hogy a panelek karbantartása nem történt meg sok esetben – a legnagyobb ilyen akció a panelprogram 2010 körül, amelyben az épületeket szigetelték – amely miatt ma is rengeteg lakásnak a nyílászárói elavultak. Bár manapság egy panel ára is magasnak számít – négyzetméter ára olyan 600 ezer körül mozog- de a tégla lakásokhoz képest az ára még mindig alacsony. De az áraik emelkedése miatt az itt felnőtt fiatalok még kevésbé tudják ezt is megengedni maguknak.
Az egyéb társadalmi problémák nőttek. Az alkoholizmus és a drogfogyasztás gyakori vendég volt a panelos részen. A bűnözés – főleg a kisboltokba való betörések – és a különféle szabálysértések – amiből a leggyakoribb a petárda használattal volt kapcsolatos – sokáig minden hétre jutott legalább egy eset. A szegregáció leginkább a lakótelepi iskolákban volt tetten érhető: aki jobb módúnak számított az nagyon sok esetben elvitte a gyerekét magasabb színvonalú – gyakran egyházi vagy magán fenntartású iskolába. Másfelől ezek az iskolák forráshiánnyal küszködnek, emiatt – a felújítások mellett – sok olyan iskolán kívüli foglalkozás kimarad, amellyel az ott tanuló diákok tudását ki lehetne egészíteni.
Összegzésképpen végig kell gondolnunk a tanulságokat a lakótelepek építésével kapcsolatban. Jók-e ezek nekünk? A válasz igen, azonban jelenlegi formájában több kárt csinált mint hasznot. A károk mérséklésére és a jövőbeli lakótelepek építése kapcsán érdemes lenne a lakások közé betervezni a különféle infrastrukturális elemeket, mint boltok, iskola, szakrendelések, kulturális intézmények, rend – és katasztrófavédelem. Továbbá, ha ezek a város szélén épülnek, akkor fontos, hogy közlekedésileg is rendesen össze legyenek kötve a centrummal. Végezetül pedig a felépülő lakások ne csak 30-50, hanem akár 200 évre is épüljenek, tehát könnyen lehessen őket felújítani, és esztétikailag illeszkedjen a város látképéhez.
