Borítókép: pinceszinhaz.hu
Ahol a múlt bekopog az ajtón
Egy öreg, magányos férfi, Dominik, egykori állambiztonsági tiszt, nyugodtnak hitt életét éli, mígnem megjelenik régi kollégája, Alex. A találkozás nem baráti látogatás: inkább elszámolás, zsarolás és szembesítés is egyben. Kettejük dialógusaiból fokozatosan kiderül, mit tettek régen, kinek az életébe avatkoztak bele, és mit jelent ma ezzel együtt élni.
A falu csöndje, a kopott szoba és a mindent átszövő feszültség teremtik meg azt a világot, ahol már a levegő is nehéz a bűntudattól. És miközben az ember figyel, rájön: ez a történet nem csak róluk szól. Hanem rólunk is – mindannyiunkról, akik néha inkább felejtenének, mint szembenéznének.
A csönd hangja
Sztarenki Pál rendezése mesterien bánik az ürességgel: nincs túl sok mozgás, nincs felesleges díszlet vagy mondatok, a hallgatást eszköznek használja. És ezekben a hallgatásokban van a legtöbb fájdalom. A humor – mert igen, van humor is – csak rövid szünetet ad a feszültségnek, mint egy keserédes levegővétel. A darab mégis él, lüktet, és nem ereszt.
A tempó szándékosan lassú, a ritmus feszes, és ettől válik személyessé. Nem történelmi leckét látunk, hanem hús-vér embereket, akik nem gonosz hősök, csak túlélők, akik rossz döntéseket hoztak.
Kép: pinceszinhaz.hu
Arcok, amiket nem felejtesz
Schneider Zoltán Dominikja az az ember, aki egész életében másokat félemlített meg, most önmagától fél. Egyetlen tekintete többet mond, mint bármelyik vallomása. Az Elek Ferenc által eljátszott Alex pedig egyszerre undok és esendő, minden gesztusa mögött ott bujkál a kétségbeesés. És Sztarenki Dóra Lizája – a fiatal lány, aki egyszerre kíváncsi, dacos és retteg – maga a jövő reménye, még ha kicsit csorbult is.
A három színész közti dinamika feszültséggel telített, de sosem mesterkélt. Olyan pillanatok születnek, amikor a színház elfelejti, hogy színház – és csak emberek maradnak a színen, akiknek elhisszük minden szavát.
Amikor a fény már nem elég
A Semmit se bánok nem egy könnyű színdarab , és nem is akar az lenni. Aki beül rá, valami olyasmit kap, amit ritkán: őszinteséget. A darab nem feloldoz, hanem megértet – és ettől fáj igazán.
Ahogy az előadás véget ért, nem volt tapsvihar. Inkább egyfajta csend maradt a teremben, olyan, amit nem illik megtörni.
