Nyitókép: Komróczky Dia/Keret blog
Petneházy Flóra “fllozz” új alkotója a hazai könnyűzenei szcénának. Azzal, hogy élete első koncertjén ő volt a figyelem központjában, egy közel tíz éves “felkészülési időszakot” tudhat maga mögött.
Első koncertje egy teltházas, jó hangulatú buli volt a Turbinában. Ahhoz képest, hogy “elsőzött”, óriási sikert aratott. Flóra azt mondja, hogy a november végén megjelent AURA című kislemeze számára a saját szövegein alapuló, személyes megnyilatkozásokkal teli zenei mérföldkő. Az énekes-dalszövegíró kontrasztosan alkot: mély basszusokra ülő elektronikus dark-pop zenéje vagányan harmonizál dalai bennsőséges szövegvilágával és az édeskés hangjával. A Turbinában tartott debütálása előtt többek között arról kérdeztük fllozzt, hogy mi vezetett ahhoz, hogy a háttérből előbújva a színpadon találta meg az önkifejezés lehetőségét, hogy zajlottak le az első albuma és a bemutatkozó koncert előkészületei, és milyen identitásválságok és szakmai kihívások kísérték őt ezen az úton. Az előadót Gyarmati Eszter kérdezte.
– Körülbelül tíz éve dolgozol a zeneipar különböző területein. Mivel foglalkoztál, mielőtt felmerészkedtél a színpadra?
– Zeneipari Hivatal zenei menedzserképzésén tanultam, így miután végeztem, menedzserként kezdtem el dolgozni, aztán végül átkerültem a fesztiválszervezésbe: több évig a Művészetek Völgye és Kerekdomb Fesztiválnál dolgoztam, majd a Budapesti Fesztiválzenekarnál találtak meg a feladatok. Ezek voltak a főállásaim, de mellettük mindig sokféle projektmunkám volt. Így egy sor háttérfolyamatban részt vettem különböző cégeknél, jelenleg a könnyűzenei exportirodán és a Supermanagementnél.
Fotó: Komróczky Dia/Keret blog
– Ha a színfalak mögött ennyire otthonosan mozogsz, hogyhogy színpadra álltál, és miért éppen most?
– Korábban zenéltem: a gimnazista éveim alatt klasszikus gitárt és klasszikus éneket tanultam. Ekkor még nem esett jól, ha a színpadon voltam, ahogy az sem, hogy bármilyen módon láthatóvá váljon, amit csinálok. Szégyellős voltam, és folyton csak a hibákat kerestem a saját munkáimban. De mivel a zene továbbra is érdekelt, megtaláltam magamnak a zeneipart, ugyanakkor idáig jobb volt a háttérben maradni. Visszanézve ez a lehető legjobb döntés volt. A koronavírus tényleg megváltoztatott sok mindent, hiszen miatta leállt a zeneipar. Tulajdonképpen projektek híján, és kicsit magamra maradva, unalmamban kezdtem el dalokat írni. Ráébrettem, hogy nagyon hiányzik az alkotás, meg hogy szabadon kísérletezgessek. Lassan rádöbbentem, hogy lekorlátoztam magam az elmúlt években. Erre egyedül az a magyarázat, hogy meg akartam felelni mindenféle szabályoknak.
– Először miért angol dalszövegeket kezdtél el írni? És miért váltottál a magyarra, csak nem a Banana Records és a Budapest Park közös KEMP tábora hozta el ezt a váltást?
– Kezdetben el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd magyarul fogok írni. Ennek egyszerű az oka: nagyon nehéznek gondoltam. A KEMP volt az első hely, ahol kénytelen voltam magyarul írni. Rettentően izgultam előtte, de ajánlom mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül. Elképesztően inspiráló volt, hogy más alkotók dalszerzési technikáival is találkoztam. Ez az élmény az, amiből aztán bátorságot tudtam meríteni, aminek eredményeképp megszülettek az első magyar demóim.
– Neked személy szerint miért volt ijesztő magyarul írni?
– Persze a magyar nyelv továbbra is ijesztő, főleg azért, mert rengeteg gyönyörű magyar dalszöveg létezik. Ebben a dalszöveg-erdőben pedig nehéz megtalálni a saját hangomat. Sokáig tartott, hogy elég jónak, egyben őszintének gondoljam a szövegeimet. Nem így volt az angol dalszövegeimmel, amiket sokkal könnyebben írtam. Érdekes, hogy bár több hibát fedezek fel a magyarokban, utólag az anyanyelvi dalszövegeket sokkal autentikusabbnak tartom.
Fotó: Komróczky Dia/Keret blog
– Hogyan készült az AURA című kislemezed?
– A kislemez spontán állt össze. A KEMP tábort követően sorra születtek olyan dalok, amelyek mind ugyanarról a belső állapotról szóltak: a saját magammal való, sokszor konfliktusos kapcsolatról, és arról, hogyan találhatom meg ebben az ellntmondásokkal teli belső viszonyrendszerben a saját békémet. Tehát ha a személyes részére kérdezel rá, erről szól ez az anyag. Zeneileg szerintem sokkal intimebb lett, mint bármelyik korábbi munkám, hiszen leírtam benne olyan dolgokat is, amiket még mindig kényelmetlen kimondani. Cserébe annál igazabbak. Az AURA egy pillanatnyi lenyomat arról, ahogy elkezdem megengedni magamnak, hogy az legyek, aki valóban vagyok.
– Te magad hova sorolnád a saját zenei világod, amit az AURA-n megtapinthatunk?
– Talán elektronikus, kísérleti vonalnak mondanám ezt a zenét, egy kis dark-poppal és filmzenei elemekkel fűszerezve. Ez főleg azért van így, mert egyébként is experimentális előadókat hallgatok, akik bátran játszanak a motívumokkal. Szeretem a klasszikus zenei elemekkel kevert elektronikát, illetve bármit, amit egyből filmzeneként lehet érzékelni.
– Voltak olyanok, akiktől el lehetett csenni valamit a műfajban? Biztos voltak példaképeid…
– A legnagyobb hatást Sevdaliza gyakorolta rám a korai albumaival. A kedvenceim között van Son Lux, FKA Twigs, M83, James Blake, és Fred Again is.
Fotó: Komróczky Dia/Keret blog
– Mennyire határozza meg fllozz-t az a tény, hogy menedzser volt?
– Nem mondanám magamat klasszikus értelemben vett menedzsernek. A zeneiparban szerzett tapasztalataim nagyonis meghatározzák az előadói jelenlétemet. Háttérszereplőként felvállalni azt, hogy most színpadra állok nagy kihívás. Ezzel rengeteg dolgom volt. Már beszélni is tudok róla, sőt, kezdem azt érezni, hogy mindkét szerepkört megengedhetem magamnak. Amikor a színpad hátterében vagyok, akkor magabiztosabb vagyok, amikor pedig dalokat írok, alkotok, akkor érzékenyebb. Egyelőre sokszor nehéz ebben navigálni. Például lecsillapodni, hogy a koncert alatt ne a timing miatt izguljak, vagy hogy a színpadon megmutassam a sebezhetőbb énemet, amit háttéremberként elrejtek.
– Miből fakad a félelmed, hogy nem mered párhuzamosan felvállalni mindkét oldaladat?
– Nagyrészt egyéni traumákból. Ezeken az a felismerés sem segített, hogy az emberek megállás nélkül címkézik egymást. Ráadásul a zene mint műfaj és iparág egy szubjektív műfaj. Tartottam tőle, hogy ha valakinek nem fog tetszeni a zeném , akkor az megfoszt engem a szakmaiságomtól. Pedig teljesen oké, ha valakinek nem tetszik valami.
– Mik a hosszútávú céljaid a projekttel?
– Egyelőre hobbiként tekintek rá, nincsenek konkrét céljaim. Nem is tartanám reálisnak, hogy ilyenekben gondolkodjak. Ugyanakkor azt érzem, hogy bekorlátoznám és feszíteném magamat azzal, ha terheket helyeznék a projektre. Azért történik minden szabadon, hogy újra magamra találjak. A koncertszervezés elvitte a figyelmemet, miután lement, szeretnék újból a dalírásra fókuszálni. Nem vagyok benne biztos, hogy milyen stílusú vagy nyelvű dalok fognak belőlem kiömleni, de ennek nem is szeretnék határokat szabni. Várom, hogy kipihenjem magam, és hogy újra elkapjon az inspiráció, amiket többek között szeretnék filmzenékre fordítani.
