Borítókép: pinceszinhaz.hu
Egyszer fenn – egyszer lenn
Özvegy Maros Andorné, született Kozinkay Piroska egy belevaló perszóna. Minden gesztusával hirdeti: az élet nem ér véget ötven felett. Ő továbbra is üldözi a szerelmet, mindent átjáró energikussággal közelít az unokáihoz, vilcsinek hívja a villamost és árgus szemekkel figyeli fia, “a kis Lacpac” szerencsétlen döntéseit. De ehhez persze az is kell, hogy a bohókás Andorné épp a “fenn” periódusban legyen – amikor ugyanis ez a nagyszájú idős hölgy átlibben a libikókán, nem csak a teste, de a mentális hozzáállása és aktuális kedélyállapota is ereszkedni kezd; végül a mániás depresszióból csak a depresszió marad, a vilcsiből villamos lesz, Lacpacból pedig a semmirekellő, hálátlan Laci. Dehát Anya csak egy van, őt dobta a gép, és Laci nem engedheti meg magának, hogy felszálljon a libikóka túloldalára.
Lennlennlennlenn
Laci, Lacpac, a vicces Ladó. Maros László népszerű humoristaként éli túl mindennapjait, a stand-upjain olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a Blue Monday, és bár értelmiségi humorán néha még fel-felnevet a közönség, az ő szája már rég nem görbül felfelé. Valamikor leesett a libikókáról és azóta külső megfigyelőként mustrálja, milyen lehet fenn és lenn. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Laci egy kiüresedett porhüvely, de humoristánkat ehhez túl sok oldalról húzzák az ágak; házassága romokban, a szerelme, Vera csak a bolondját járatja vele, és mindezek mellé még társul az édesanyja által gyakorolt lelki terror, ami beárnyékolja a férfi egész életet.
Kép: pinceszinhaz.hu
Bár Laci szeretne szabad lenni, kötelességei (vagy pontosabban talán kötelei és kései) folyton a beteg Andornéhoz láncolják őt. Mindig készenlétben kell lennie, és ha valamiért mégsem tud ott lenni, jön a már jól ismert bűntudat és az önsanyargatás.
Ezt az izgalmas, érzelmektől és indulatoktól túlfűtött monodrámát tárja elénk a Pinceszínház.
A halálnak van humora – és a darabnak?
A monodráma nem egy egyszerű műfaj, a mentális betegségeket sosem volt könnyű színpadon megjelentetni és a fekete humor az adott közönségnél vagy működik, vagy nem. Ezeket az alappiléreket tekintve, az Anya csak egy van egy több szempontból is merész vállalkozás, de szerencsére az előadásnak sikerült megugornia a lécet – sőt!
A darabot játszó Ivanics Tamás briliánsan ugrál a szoknya és a nadrág, Andorné és Lacpac karaktere között. Ritkán tapasztalható, hogy valaki ilyesfajta könnyedséggel cipeljen a hátán egy teljes előadást, de úgy tűnik, Ivanicsnak ez a feladat nem jelent problémát. Szórakoztató és könnyed játékával kézenfogva vezeti a nézőt, és bár a darab tele van mélységekkel és magasságokkal, az Anya csak egy van nyers és meglepő fekete humora érzékletesen oldja a mániás depresszióval járó traumákat, fájdalmat, feszültséget, szorongást és a gombócot a torkunkban.
Kép: pinceszinhaz.hu
