Kelet-Ázsia puskaporos hordója
Tajvan fennhatósága régóta vita tárgyát képezi Kelet-Ázsia két nagyhatalma között. 1895-ben az első kínai-japán háborúban szerezte meg Japán az addig is gyakran elszakadó szigetet a Csing-dinasztiától. 1945-ig, második világháborús vereségükig tartották is Tajvant, mikor is a polgárháborús Kína visszaszerezte. Az egyesülés azonban nem tartott sokáig, ugyanis az 1949-ben hatalomra jutó Kínai Kommunista Párt elől erre a szigetre menekült Csang Kaj-sek jobboldali kormánya. Japán sokáig ezt az emigráns, tajvani kormányt ismerte el Kínaként, mígnem a ‘70-es években nyitott Peking felé, és névlegesen elismerte az “egy Kína” politikát. Bár azóta gazdasági értelemben sokkal jobban összefonódott a szárazföldi Kínával, Tajvan függetlensége elsődleges szempont a Pekinggel folytatott diplomáciában.
A problémát Kína megerősödésének fókuszba helyezésével érthetjük meg a legjobban. A kommunista ország gazdasági, katonai és stratégiai dominanciája nemcsak, hogy meredeken nőtt az utóbbi két évtizedben, de zenitjéhez közelít. A három éve csökkenőben lévő kínai népesség ugyanis a következő évtizedekben súlyos problémák elé állíthatja a kínai vezetést, még ha jelen pillanatban ezek teljesen orvosolhatónak is tűnnek. A szakértők nagy része ezért egyetért abban, hogy ha bármikor sor kerül Tajvan kínai megszállására, az 2030-ig fog bekövetkezni.
A jelen összezördülés
A hírhedten férfiközpontú Japán első női miniszterelnöke, Takaicsi Szanae még csak egy hónapja van hivatalban, de máris vihart kavart a biliben. Kijelentette, hogy Tajvan megtámadása esetén Japán fegyveresen fog fellépni a kínaiak agressziójával szemben. Hszi Csin-ping ezt nem vette jó néven, fenntartva magának a jogot, hogy a Peking szuverenitása alá tartozó területtel szemben bárhogyan eljárhat, a japánokat sújtó ellencsapást pedig önvédelemnek fogja tekinteni.
A kijelentés hatására Kína számos gazdasági ellenintézkedést foganatosított, mint a japán haláruk importjának korlátozása, japán együttesek koncertjeinek lemondása vagy filmbemutatók elhalasztása. A KKP bátorítja állampolgárait japán utazásaik lemondására, amely 500 és 1200 millió dollár közötti jövedelemkiesést jelenthet Japánnak a kritikus karácsonyi időszakban. Sok kínai légitársaság ingyenes visszamondást is biztosít a szigetországba repülő járataira.
Ezek a lépések viszont csak jelzésértékűek. Ha akarná, Hszi Csin-ping korlátozhatná a japán működőtőke vagy áruk beáramlását, de akár az országban jelen lévő nagyvállalatok — Toyota, Sony — működését vagy a ritkaföldfémek kivitelét is. Japánnak ellenben nincsenek ászok a kezében. Bár az utóbbi időben igyekezett csökkenteni a függőségét a kínai nyersanyagoktól és piacoktól, még mindig ki van szolgáltatva a Középső Birodalom jelentős gazdasági fölényének.
Hogy nem lett belőle háború (még)?
Bár az embargó és a ballisztikus rakéták is Kína mellett sorakoznak, a KKP-nek mégsem érdeke a konfliktus szükségtelen kiélezése. Az Egy övezet, egy út kezdeményezés, valamint számos más stratégiai befektetés révén inkább a multilateralizmus követeként, az Egyesült Államok alternatívájaként szeretne tetszelegni a világ nemzeteinek szemében, semmint háborús uszítóként. Az összképre kell fókuszálnia, nem ragadhat le a részleteknél.
Az már fogósabb kérdés, hogy Takaicsi miért kezdte el rángatni a sárkány bajszát. Egyesek szerint belpolitikai indokai voltak rá, hazafias kiállásával növelve már eddig is terebélyes támogatottságát, miközben kifogja a szelet a nacionalistább vonalat képviselő tokiói héják vitorlájából. Mások szerint a megemelt védelmi kiadások nyomán bevezetett adóemelést próbálta legitimálni. 5D-s sakkot feltételezve a miniszterelnökről még azt is elképzelhetjük, hogy mindvégig csak Donald Trumpból akart kicsikarni nagyobb elkötelezettséget a tajvani ügy iránt, amiben sikerrel is járt. Ez az irányvonal azonban csak ideig-óráig kifizetődő, a költségek hamar meghaladják az előnyöket.
Persze a meccs még nincs lejátszva. A kínai közvélemény egyre bátrabban követel revansot “a megaláztatás századáért”, ami egybevág a vezetés geopolitikai ambícióival. Hozzá kell tennünk, hogy valamennyire jogosan. A második világháború során Hirohito seregei számtalan kegyetlen atrocitást követtek el Kína ellen (lásd nankingi mészárlás), amit azóta többször is megpróbált elbagatellizálni vagy letagadni a japán vezetés. Hasonlítsuk ezt össze Németország holokauszt miatti meghurcoltatásával, és az AfD elleni “cordon sanitaire”-rel! A globális Z-generáció szemében Kína egyre kevésbé tűnik ördögi elnyomógépezetnek, Hszi pedig szeretne még valami látványosat letenni az asztalra, mielőtt véget ér politikai karrierje (vagyis élete).
