borítókép: dunszt.sk
Az Európa Könyvkiadó Kapszula Könyvtár névre hallgató sorozatának célja, hogy világszerte ismert és elismert klasszikusokat juttasson a könyvespolcainkra. A könyvek tartalmán túl a külalakjuk is megnyerő: színesek, és lekerekített sarkaikból fakadóan a táskákban is könnyebben hordozhatók a megszokottakkal ellentétben. Ebbe a válogatásba is bekerült a Pulitzer-díjas Bíborszín, amelyet Dezsényi Katalin fordított és 1987-ben még Kedves Jóisten címmel vehetett kézbe a magyar olvasóközönség.
Alice Walker könyve egy szegénysorban élő, afroamerikai nőről szól, a rabszolgaság felszámolása után több mint száz évvel játszódik. Már ez előrevetíti, mennyi nehézséggel kell majd megküzdenie a főszereplőnek, Miss Celienek és a „mellékszereplőknek” is a cselekmény folyamán. Celie háttértörténete már az első pár oldalban kiderül: traumákkal terhelt, apja az egész családját bántalmazza. A lányt férjhez adják (nincs beleszólása, hogy kihez), amivel kálváriája csak tovább folytatódik. A férje elszigeteli Celiet a testvérétől, és ez még „csak” a kezdete annak a lelkileg és testileg bántalmazó környezetnek, amelyet megteremt a cselekmény során.
„De én nem tudom, hogyan kűzgyek. Örülök, ha aszt tudom, hogyan maraggyak életbe” – mondja Celie, miután testvére (Nettie) felszólítja, tegyen valamit, küzdjön. Bár ez a mondat a mostohagyerekeivel kapcsolatban hangzik el a történetben, mégis röviden és velősen reprezentálja azt is, milyen lehetetlen elvárás, hogy valaki parancsszóra kilépjen egy bántalmazó kapcsolatból. Annak, aki egy ilyen spirálba bekerül, a napi túlélésért is küzdenie kell. Az pedig nem tűnik túl reális követelésnek, hogy valaki, aki mindennap kapálózik azért, hogy a víz tetején maradjon, hirtelen át is érjen a túlpartra és kimásszon a szárazföldre.
A kapcsolata mérgező voltán túl származása miatt társadalmi megkülönböztetés is érinti a főhőst. Amikor pedig Celie úgy dönt, hogy kilép a bántalmazó házasságából, a következő mondat fogadja a férjétől: „Nigger vagy, szegény vagy, csúnya vagy, nő vagy” – érzékeltetve, hogy itt csekély esélye van a jobb életre, még ha sikerül is megszabadulnia az abuzív kapcsolat jelentette béklyóktól.
Kezdetben Celie nézőpontjából követhetjük nyomon az eseményeket (naplószerűen van megírva, eleinte Istenhez, majd húgához írt leveleken keresztül), később ez megváltozik, és a húga sorsát is megismerhetjük. Ami nővére életéhez képest egészen más fordulatot vesz: misszionáriusként Afrikába kerül, ahol külsőre hozzá hasonló emberekkel találkozik. Ez a hasonlóság a kezdeti időszakban üdítő hatásként éri a lányt, ám az eltérő földrajzi környezetből adódó kulturális különbségek is hamar beférkőznek Nettie érzései közé.
Nettie a jelentős különbségek mellett a két társadalom működése közötti párhuzamokkal is szembesül. Az olinkai őslakosok ugyanúgy nem engedik a nőket tanulni, ahogy „otthon” a fehérek nem akarják, hogy a színesbőrűek tanuljanak. Az olinkai férfiak – éppúgy, mint Celie és Nettie apja – is semmibe veszik a nőket, és csak addig figyelnek rájuk, amíg valamire utasítják őket, „ha a nők beszélnek, még csak rájuk se néznek”.
Celie férjére egy bizonyos pontig csak Mr…-ként hivatkozik. Valójában nem is lényeges a neve, ő az elnyomás megtestesítője. Még a házasságuk elején a mindennapjaik részévé válik Shug, Mr… (Albert) szeretője, aki megkerülhetetlen szereplője a regénynek. Nemcsak a cselekmény alakulásában van szerepe, hanem Celie személyiségfejlődésének katalizátora is. A „másik nő”-ből hamar Celie bizalmasa lesz, testvérén kívül az egyetlen személy, akit szeret, aki támaszt nyújt számára. Beszélgetéseik sokrétűek, olyan tabuként számontartott témákat érintenek, mint a szexualitás vagy a vallás.
Több figyelemreméltó, érdekes szereplőt is megismerhetünk a kötetben. Sofia, Mr… menye például egy Shughoz hasonlóan erős, lázadó karakter. Ennek rejtelmeibe Harpoval való házassága kapcsán nyerhetünk betekintést. Később azonban mentálisan, lelkileg és fizikailag összeomlik, amelyben nem kis szerepet játszik a rendszer igazságtalansága, az a kettős mérce, amellyel az emberek által elkövetett bűnöket és az azokért járó büntetést mérik.
Egy egész életet kísér végig a könyv reményekkel, mélységekkel, magasságokkal. Hétköznapi és nem hétköznapi történések, embert próbáló sorsok bemutatása egyszerűen, sallangok nélkül. Durva nyelvezete, sokszínű karakterei által szívszorító élettörténeteket ismerhetünk meg a Bíborszínben, a végkifejlet ennek ellenére korántsem búskomor. Akinek pedig a könyv elolvasása után hiányérzete támadna, ne csüggedjen: a regényt 1985-ben vitte filmre Steven Spielberg, illetve egy folytatással is gazdagodtunk, így hát semmiképp nem egykötetes élményről van szó.
