Borítókép: wallpaperflare.com
Cikkírók: Szász Alexandra, Czender Tamás
Az autizmus – hivatalosan az autizmus spektrumzavar – egy meglehetősen újkeletű idegfejlődési rendellenesség, ám első diagnosztizálása óta egyre több embernél ismerik fel ismertetőjegyeit, és tudnak felállítani diagnózist. Ahogy a szaknyelvi elnevezés is mutatja, ez nem egy konkrét, minden esetben azonos jellemzőkkel járó állapot, hanem egy adott spektrumon mozog. Így, hiába állítunk fel magunkban egy képet, valószínüleg sok érintett mellett elsétálunk az utcán, észre sem véve őket. Ez azonban másoknál igen hamar egyértelművé válik.
A filmek és sorozatok világa szintén egyre bátrabban nyúl a témához. Ott van példának Sherlock Holmes karaktere, vagy Sam a Több, mint normális című Netflix sorozatból és nem utolsó sorban Sheldon Cooper, az Agymenők egyik főszereplője. Ezek a karakterek mind produkálják az állapot több jellegzetességét is. Igaz, ezek a filmes alakok nagyban hozzájárulnak az autizmus spekrumzavar sztereotipizálásához, de a fő cél valószínűleg nem ez volt.
Az Agymenőkben például egy már felnőtt ember mindennapi nehézsgeit és társas együttélési problémáit figyelhetjük meg; a Több, mint átlagosban pedig egy kamasz fiú kihívásait követhetjük nyomon. De ami a legfontosabb: ők elsősorban emberek, ebből fakadóan a problémáik is ugyanolyan emberiek, még ha ezt prezentálni nem is tudják, vagy volumenük eltér az átlagostól.
A bennünk élő Sheldon Cooper
Sheldon a sorozat készítői szerint normális, teljesen neurotipikus. Az édesanyja kivizsgáltatta, szóval ő egyszerűen csak ilyen. Mégis a nézők és több szakember is az autizmus spektrumzavar több tünetét vélik felfedezni rajta, és mára általánosságban autizmussal élő karakterként hivatkozunk rá. A sorozat persze egy nagyon sztereotip képet ad erről az állapotról és annak legtöbb nehézségéről, talán épp ezért jó példa arra, hogy az ember kicsit közelebb kerüljön az autizmus megértéséhez, még ha teljesen nem is tudja átérezni azt.
A konfliktusok és nézeteltérések alapja – mint a sorozatban általában, úgy – legtöbbször a valóságban is a megértés kölcsönös hiánya. A sorozat 7. évad 8. részében Sheldon egy érdekes megoldást javasolt Leonard Hofstadternek, hogy az jobban megértse, hogyan érez amiatt, hogy elfelejtett visszavinni a kölcsönzőbe egy DVD-t. A terve az, hogy barátja és lakótársa addig hordjon egy szúrós, csúnya, kötött pulcsit, ameddig valamilyen módon vissza nem juttatja a lemezt jogos tulajdonosának. Innestől kezdve Leonardnak körülbelül 48 óra kell ahhoz, hogy a teljes őrület peremére érjen, és habár nem boldog, de mindenképpen tanult valamit az esetből.
Nem mondom, hogy teljesen át fogjuk tudni érezni, mivel is kell nap mint nap megküzdenie az érintetteknek, de invitálom a kedves Olvasókat, húzzunk fel mi is képzeletben egy szúrós pulcsit, és nézzük meg, milyen lehet autizmus spektrumzavarral élni a mindennapokat.
Lavírozni az érzelmek bonyolult hálózatában
A sitcom 8. évad 16. részében a csapat értesül egy érdekes kísérletről, melynek célja, hogy a résztvevők egymásba szeressenek. Bár a szereplők nem hisznek a kísérletben, de Penny és Sheldon úgy döntenek, hogy viccből kipróbálják.
A kísérlethez összesen húsz kérdést kell megválaszolnia mindkét félnek. Pennyiék el is kezdenek beszélgetni, és ekkor előkerül egy nagyon érdekes kérdés: „ha a következő nap arra ébredhetnél, hogy szereztél egy új képességet vagy tudást, mit választanál?”
Sheldon erre azt válaszolja, hogy szeretne mások fejébe látni – úgy, mint Penny.
„Én gyakran félreértem mások érzelmeit. Nem mindig világos nekem, hogy valaki viccel vagy csúfolódik. Vagy hogy dühös-e rám valamiért, vagy éppen csak rosszkedvű. És ez rettentően zavar. (…) Ha olvasnék mások fejében, egyszerűbb lenne az élet.”
Az autizmussal élőknek gyakran meg kell küzdeniük az érzelmek értelmezésével és kifejezésével. Képzeljük el a szituációt, hogy egy idegen országban járunk, aminek a nyelvét nem beszéljük, csak egy szótárunk van. A szavakat értjük, az egészet azonban csak töredékesen – több autizmus spektrumzavarral élő ember is így definiálta az érzéseit. Ha azonban egy biztonságos közeget biztosítunk ezeknek a személyeknek, azzal segíthetjük őket abban, hogy úgy funkcionáljanak akár egy baráti társaságban, ahogyan a többiek.
A 43-as számú rejtély
A 6. évad 8. epizódjában Howard és Raj próbálnak rájönni arra, hogy Sheldon miért tűnik el minden egyes délután, pontban 14:45-kor.
Sheldon megelégeli azt, hogy barátai nem tartják tiszteletben a titkát. Ekkor a karaktertől elhangzik egy szintén nagyon elgondolkodtató monológ:
„Talán még nem tűnt fel, de nehézségeim vannak az élet bizonyos területén. Nem értem a szarkazmust. Nem érdekelnek az emberek. Bánt, hogy nem beszélhetek folyton vonatokról. Kimerítő. Éppen ezért naponta 20 percre szeretek bezárkózni oda, kikapcsolni és a magam módján feltöltődni valahogy.”
Az egész sorozaton átívelő berögződések
Ezek mellett persze Sheldonnak számos olyan berögződése van, amely állandóan visszatér a sorozatba, és átíveli mind a tizenkét évadot.
Ide sorolható Sheldon irreális félelme a betegségektől, a kényszeres ajtókopogtatása, a WC-rend és az „ő helye” is.
Ha ezek a dolgok valamiért félbemaradnak, az Sheldon számára roppant kellemetlen érzéseket kelt. A félbemaradt dolgoktól származó kényelmetlen érzések viszont nemcsak ezekre a berögződésekre terjednek ki – ahogy azt már említettük a DVD-kölcsönzős epizódnál –, hanem szinte mindenre.
A 6. évad 21. epizódjában Sheldon egyik kedvenc sorozatát, az Alfát elkaszálják, így a történet lezáratlan marad. A hír hallatán Sheldon teljesen kikel magából: „Megkeresem a csatorna számát, és beolvasok nekik!”
Amy ezért úgy dönt, hogy csinál egy „lezárás-terápiát” Sheldon számára. Mivel Amy neurobiológus, arra próbál hivatkozni, hogy a viselkedéstudományon belül egy egész terület foglalkozik az idegrendszer újrakondícionálásával, hogy az érintetteket kevésbé zavarják az efféle helyzetek.
Amy ezután terápia címszó alatt nagyon radikális módszerekhez nyúl. Direkt nem fejezi be a mondatát; amőbázásnál az utolsó kör felrajzolása előtt törli a táblát; kirakják a dominó pályáját, de Sheldon nem döntheti le az utolsó elemet; kívánhat a torta felett, de nem fújhatja el az utolsó gyertyát…
„–Mit érzel most, Sheldon? – Amit minden normális ember. Szeretném letépni az arcomat, kettétépni, majd újra és újra, amíg konfetti nem lesz a képemből.”
A terápia természetesen nem válik be. Miután Amy távozik, Sheldon újra felrajzolja az amőbát – és kiegészíti az utolsó körrel; kirakja ugyanazt a dominót, és ezúttal le is dönti; szerez egy tortát, kíván egyet, és végre elfújhatja az összes gyertyát. Miután az összes lezáratlan dolgot sikerül befejeznie, végre távozik a frusztrációja.
Az epizódból megtanulhatjuk azt, hogy hogyan NEM szabad kezelni a különböző fóbiákat és egyéb nehézségeket. Amy bizony kiváló neurobiológus, de nem pszichológus. Ennél sokkal finomabban és érzékenyebben kell fordulnunk az érintettekhez.
