Borítókép: Woman the Hunter. Kép: Scientific American, Samantha Mash, 2023
Míg Magyarországon szinte elképzelhetetlen, hogy egy háztartást és egy családot egyetlen fizetésből tartson fenn egy pár, addig az Egyesült Államokban a mai napig napirenden van a kérdés, hogy egy nőnek otthon kell-e maradnia, mint háztartásbeli vagy sem. Erre jó példa a TikTokon hódító „tradwife” jelenség, amely a nők hagyományos szerepekhez való visszatérését hirdeti. A trend támogatói szerint a nő helye alapvetően otthon van, az ő feladata a háztartásvezetés és a gyermekgondozás, hiszen biológiailag a nő erre fejlődött ki. Adott azonban a kérdés, hogy amikor azt mondjuk, „hagyományos női szerep”, tulajdonképpen mire gondolunk?
Ne tegyünk úgy, mintha a női munkát a feminizmus találta volna fel!
Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy a nők mindig is dolgoztak. Ősidők óta szolgálókként láttak el házkörüli teendőket jómódú vagy magas rangú családok mellett, a 19. századra pedig már nem volt példátlan, hogy a férfiak mellett nők is dolgoztak gyárakban, ezzel anyagilag segítve a családjukat. Bár nagyon kevés feljegyzésünk van a női munkavállalás történetéről – hiszen a fizetetlen munkát kihagyták a statisztikából –, otthoni vagy családi üzletekben gyakran dolgoztak kisegítőkként, miközben a saját otthonukat is rendben tartották, gondozták a gyerekeiket, élelmezték a családot. Miközben napjainkban a nők még mindig kétszer annyi fizetetlen, vagyis láthatatlan munkát végeznek – gyakran a saját munkájuk mellett –, mint a férfiak, egyértelmű, hogy a nők valójában mindig is dolgoztak, csak épp ezt hosszú időn át pénz és elismerés hiányában tették.
Szándékos félreértelmezés
Tehát azt tudjuk, hogy a női munka nem új találmány, viszont akkor honnan ered az elképzelés, hogy a munka – és ezáltal a saját pénz megkeresése – csak az egyik nemnek jár? Nos, ha arra gondolunk, hogy mi jellemzi az egyes nemeket, elsőre egyértelműnek tűnik a válasz: a férfiak ősidők óta vadásznak, kenyérkeresőként tevékenykednek, míg a nők, akiket már az ötödikes történelemkönyvek rajzai is békés gyűjtögetőkként ábrázolnak, az utódok megszüléséért, gondozásáért és az otthon rendben tartásáért feleltek. A „férfi vadász-női gyűjtögető” elmélet azonban már évtizedek óta nem állja meg a helyét a tudományos világban, legalábbis a kép árnyalása nélkül semmiképp.
Az 1960-as években egyre több nő csatlakozott a munkaerőpiachoz, a feminizmus második hullámának aktivistái pedig ezzel egy időben a diszkrimináció ellen küzdöttek, valamint egyenlő fizetéseket igyekeztek kivívni. Mivel azonban a női munkavállalás ellen leginkább csak tradicionális és vallási érvek szóltak, a „Man the Hunter” (A férfi vadász) című szimpóziummal igyekezték tudományos alapra helyezni az elképzelést, miszerint kizárólag a férfi tetszeleghet a vadász, azaz a kenyérkereső szerepében, a nő helye pedig otthon van. Az elmélet azt feltételezte, hogy a terhesség és a gyermekgondozás elveszi a nő képességét a vadászatra, azonban egy friss szakirodalmi kutatás szerint az elképzelés szakemberei hibás módszertannal közelítették meg a kérdést.
A Man the Hunter nagyban befolyásolta a vadászó-gyűjtögető társadalmakról alkotott elképzelésünket, mélyen belénk vésve az élesen elválasztott munkamegosztás koncepcióját, azt a hamis képet festve, hogy a nők tulajdonképpen a természetes rend ellen cselekednek a munkaerőpiacra való belépéssel. Az elmélet nagyban beleilleszkedett a 60-as évek korszellemébe, ugyanis ezekben az időkben érte el csúcsát az otthon maradó feleség és a kenyérkereső férj idealizált képe az Egyesült Államokban.
Kitartás, szívósság, állóképesség
Az elavult „férfi vadász-női gyűjtögető” elméletre cáfolt rá Cara Ocobock és Sarah Lacy, igazolva, hogy az őskőkorszakban nagyon is léteztek női vadászok. A kérdést egyaránt vizsgálták antropológiai és biológiai szempontból, összevonva a régészeti bizonyítékokat a modern fiziológiai eredményekkel.
A két nem közötti biológiai különbségek nem azt jelentik, hogy a zömében férfiakra jellemző nagyobb szív, tüdő és izomtömeg tehetett valakit sikeres vadásszá az őskőkorszakban. Ocobock és Lacy azt találta, hogy míg a férfiak a rövid, erőteljes tevékenységekben jeleskednek (tehát erőemelők), a nők összességében alkalmasabbak a hosszabb állóképességet igénylő feladatokra (tehát maratonisták).
Ez elsősorban a nők által többet termelt ösztrogén hormonnak köszönhető, mely arra ösztönzi a szervezetet, hogy a bevitt szénhidrátok helyett az elraktározott zsírt alakítsa át energiává. Ez lassabban ég, így késlelteti a fáradtságot, ami rendkívül hasznos lehetett a hosszú és fárasztó vadászatok során.
A nemi különbségek alapján tehát nem az az alapvető következtetés, hogy kizárólag a férfiak vadásztak, sokkal inkább az, hogy a két nem különböző vadakra, különböző technikákkal és eszközökkel vadászott a saját testi adottságaikat kihasználva. Például az ősi tájak női vadászait a férfiakéhoz mért gyengébb izomzat sem hátráltatta, ugyanis az I-es típusú izomrostban, valamint a női vázizomzaton található ösztrogénreceptorok lehetővé teszik a zsíranyagcsere fokozását, így összességében a nők képesek voltak felvenni a versenyt férfi társaikkal.
Sophie Power, brit ultramaraton-futó élő példája azoknak az ősi vadászoknak, akik terhesen, szoptatva vagy akár menstruálva is képesek voltak a vadak üldözésére. A fénykép, melyen Power a három hónapos kisfiát szoptatja a Ultra-Trail du Mont-Blanc (UTMB) verseny egyik pihenőállomásán, bejárta a világot. Nem csoda, hogy a kép és a futónő története megragadta a közvélemény figyelmét, hiszen ha egy ilyen bizonyítékot látunk arra, hogy a női test is alkalmas a vadászatra, akkor tudományosan semmi nem támasztja alá, mitől lenne hagyományos vagy természetes, hogy a nők szerepe kizárólag a háztartásra és az utódgondozásra korlátozódik.
„Woman the Hunter”
Tehát a nő, bár testfelépítésében egyértelműen különbözik a férfitól, mégis alkalmas a vadászatra, ezt pedig nemcsak biológiai, hanem antropológiai bizonyítékok is alátámasztják.
Ilyen például annak az őskőkorszaki női sírnak a feltárása, melyről a Science Advances folyóiratban közzétett kutatás értekezik. A perui maradványok egy hiánytalan vadászfelszerelés, húsz kőből készült lövedék, valamint egy halomnyi egymásra pakolt penge társaságban nyugodtak 9000 éven át. A kutatók azonnal azt feltételezték, hogy a sír egy jelentős vadászhoz és vezetőhöz tartozik, így különösen meglepődtek, mikor a fogászati elemzés egyértelműen kimutatta, hogy egy 17-19 év körüli fiatal nőről van szó. A terület további 108 sírjának feltárása után 10 nő és 16 férfi esetében találtak vadászati eszközöket. Bár ez egy viszonylag kis minta, a kutatók ez alapján nemsemleges vagy közel nemsemleges tevékenységként azonosították az ősi vadászatot.
Egy másik kutatócsoport az emberfélék csoportjába tartozó neandervölgyi ember csontvázait vizsgálta, melyeken azonos sérüléseket, valamint kopási nyomokat találtak mindkét nem esetében. Ebből arra következtethetünk, hogy az ősi emberfélék női és férfi tevékenységeiben nem volt különbség, amire szükség is volt az egyes közösségek túlélése szempontjából: minél rugalmasabbak és alkalmazkodóbbak voltak egy csoport tagjai, annál nagyobb eséllyel maradtak fenn. A közösség tagjai között nagy lehetett a halandóság, a növényi és az állati táplálék pedig időszakosan változott, így nem meglepő, hogy az ősi emberi egyedeknek több különböző szerepet kellett betölteniük egyszerre, legyenek nők vagy férfiak.
Valójában a szigorú nemi alapú munkamegosztás a természetellenes
A National Library of Medicine (azaz az USA Nemzeti Orvostudományi Könyvtárának) oldalán közzétett tanulmány szerint a „hagyományos” családstruktúráról alkotott elképzelésünk kifejezetten káros lehet nemcsak a szülők, hanem a gyerekek számára is. Ennek teljesen logikus oka, hogy egy gyermek gondozása és felnevelése nem kevés idővel és energiával jár, ráadásul olyan feladat, ami minimum kétemberes feladat, vagy ahogy a mondás tartja, egy gyermek felneveléséhez egy egész falu szükséges.
Azonban ha kizárólag az apának kell hosszútávon a család fenntartásáért felelnie, az egyensúly kibillen, és mellette könnyen „férjezett, de egyedülálló” anyává válhat a partnere. Ez azt jelenti, hogy míg az apának egyedül kell finanszíroznia a család költségeit, addig az anyának szintén teljesen egyedül kell a gyerekekre koncentrálnia, fejben tartania a velük kapcsolatos teendőket, fizikai és érzelmi igényeket, rendben tartania a környezetüket. Ezenkívül gyakran szintén az anyára hárul az apával való párkapcsolat összetartása, hiszen a munkaerőpiaci részvétel több elismerést kap, mint a háztartásbeli anya szerepe, így a társadalom automatikusan azt feltételezi, hogy az apa nyilvánvalóan kimerültebb – hiába van lehetőség a munkahelyen szabadságot kivenni, hétvégén pihenni, miközben a családi életből az anyának nincs lehetősége szabadságra menni.
A National Library of Medicine tanulmánya szerint ez az egyensúlytalanság súlyos egészségügyi következményekkel járhat mindkét szülő számára, végeredményében pedig a gyerekek azok, akik megszenvedik ezt a családstruktúrát. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, nem a múlt századra idealizált berendezkedést kell hagyományosnak tekintenünk, hanem azt, ami több ezer éven át nagyszerűen szolgálta az emberi fajt: az anya és az apa minden feladatot megosztott, legyen szó vadászatról, gyűjtögetésről vagy az utódok gondozásáról, így akkor sem omlott össze a család, ha az egyik szülő kiesett, hiszen a másik szülő képes volt egyszemélyben gondoskodni a gyerekek ellátásáróll.
Tanulság egyenesen az őseinktől
A női vadászokról feltárt bizonyíték nem teszi kevésbé fontossá a férfiak szerepét, ugyanakkor rávilágít arra, hogy a nők szerepe is ugyanolyan jelentős és sokszínű, a munkaerőpiacon való részvételük pedig pont az ősi hagyományokhoz való visszatérést teszi lehetővé. Az persze nem mindegy, hogy hogyan vesznek részt a munkaerőpiacon, valamint mit tehetünk a láthatatlan munka láthatóvá tételéért, de fontos tanulság, hogy nem az a lényeg, hogy a 20. század közepén hogyan élt a társadalom egy szűk, szerencsés rétege, hanem hogy mire szánt bennünket az evolúció.
Bár néhány ezer év alatt felismerhetetlenül megváltozott az élet, a nemi alapú munkamegosztás nem a családot szolgálja, sőt a gyereknevelés szempontjából az a legegészségesebb, ha a szülők megosztják a családfenntartással és az utódgondozással kapcsolatos teendőket. Pontosan úgy, ahogy azt őseink is tették több ezer éven át – hosszabb ideig, mint amióta önkényesen különválasztottuk a női és a férfi szerepeket.
