Ahogy minden őrült ötlet kezdődik
Egy amerikai fogorvos, bizonyos Lytle S. Adams, 1941 decemberében jól megérdemelt vakációját éppen denevérek megfigyelésével töltötte a Carlsbad Caverns Nemzeti Parkban amikor eljutott hozzá a Pearl Harbor-i csata híre. Az amerikai nép egészéhez hasonlóan őt is megrázta a japán támadás. Adams, akit különösképpen lenyűgöztek az új-mexikói denevérek, bosszúvágytól fűtve, az ellencsapás lehetőségén kezdett gondolkozni. Mint megannyi őt megelőző feltaláló, összeillesztette a puzzle elsőre össze nem illőnek tűnő darabjait. Kevesebb mint egy hónap alatt vázlatosan kidolgozta a denevér bomba terveit.
Az elképzelése az volt, hogy gyújtó bombákkal felszerelt denevérek ezreit eresztik majd el japán városok felett. A kis jószágok az éjszaka leple alatt szétszéledve, az ekkoriban szinte kizárólag faházakból álló japán városokban megtelepszenek. Ezután hajnalban összehangolva felrobban az összes bomba, ami akkora tűzvészt eredményez, hogy a japán vezetés napokon belül megadni kényszerül magát.
“Képzeljék el, hogy minden egyes ledobott bomba, több ezer különálló tüzet gyújt egyszerre egy negyven mérföldnyi átmérőjű területen.” – írta Adams.
Bár a tervben meg lehet látni a potenciált, mégis olyan őrülten hangzott, hogy Adams valószínűleg nem sokra jutott volna vele ha történetesen egyik ismerőse nem éppen a First Lady, Eleanor Roosevelt. Ezen az ismeretségen keresztül ötlete hamar a Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottság elé került. Itt ismételt szerencséjére papírjait az a Donald Griffin bírálta el, aki maga is a denevérek nagy kedvelője volt, ekkoriban például kutatásokat végzett a denevérek ultrahangos tájékozódásáról is. Griffinnek megtetszett az ötlet, a robbanó denevérek pedig elkezdtek valósággá válni.
A kutatás megkezdődött
A projektet először a légierő kapta meg, Adams első feladata pedig az volt, hogy összeállítson egy csapatot és felkutassák a célnak legmegfelelőbb denevér fajt. Ez a kutató csoport nem egy átlagos csapat volt. A mérnökökön és tudósokon kívül tagja volt például egy volt gengszter, egy volt hotel manager és a színész Tim Holt is.
A csapat rögtön munkának is látott. A gyorsaság kulcsfontosságú volt, hiszen Adams a háború megnyerését remélte a fegyvertől, igy sokszor éjjel nappal autóztak Amerika barlangjai és bányái között, hogy megtalálják a tökéletes fajt. Választásuk a Mexikói szelindekdenevérre esett. Ennek a nem kifejezetten különleges fajnak az egyedei átlagosan 12 grammosak és alig 9 centisek, nem a leggyorsabbak és nem is a legerősebbek Amerikában. Kiválasztáskor legfontosabb szempont az egyedszám volt. Ebből a denevérből találták a legtöbbet így a befogásuk nem jelentett nehézséget és későbbi ipari fegyvergyártáshoz is lettek volna elegen.
A fegyver épül, szépül
A denevérek felkutatása csak az első lépés volt egy működő bombáig. A csapatnak a denevérek által szállított robbanószerkezet kidolgozása is komoly feladatot jelentett. A kísérletezés során úgy találták, hogy az állatok saját testsúlyuknál valamivel nagyobb súlyt is képesek mozgatni. Ennek megfelelően egy kb: 16-18 grammos robbanószerkezetet dolgoztak ki. A kutatócsapathoz ekkor csatlakozott Louis Fieser, harvardi kémikus aki éppen feltalálta a később a vietnámi háborúban hírhedtté vált Napalmot. Adamsék ezt a vegyületet egy cellulóz burokkal vették körbe és ez került, egy időzítővel együtt, a bomba testbe. Az elkészült bombát egyszerűen ráragasztották a denevérekre.
A bombánál is nagyobb fejtörést okozott a mérnököknek a denevérek célbajutásáért felelős eszköz megépítése. Hogy a denevérek véletlenül fel ne robbanjanak, és szállításuk biztonságos legyen hibernálták őket. A terv pedig az volt hogy az állatokat a hibernálásra szolgáló dobozzal együtt dobják ki. Ennek az oldalai zuhanás közben leválnak, a denevérek pedig, még a földre érkezés előtt, felébrednek és kirepülnek. A denevérekhez ragasztott bombák ezt követően 30 perc múlva robbanak.
Az viszont hamar kiderült hogy a denevérek sokkal lassabban és sokkal kevésbé megbízhatóan ébrednek fel a hibernálásból, mint ahogy azt elsőre gondolták. A korai tesztek során a jószágok jelentős része fel sem ébredt ráadásul rengeteg már a lefagyasztáskor meghalt.
A projektet ezen felül balesetek is hátráltatták. Az egyik ilyen incidens során véletlenül elszabadult egy denevér, akihez már élesített bomba volt ragasztva. Az állatot nem tudták időben elfogni, ami végül egy új-mexikói légibázis leégéséhez vezetett.
A tesztek jól haladnak
Mindezen nehézségek ellenére a fegyver lassan de biztosan bevetéshez közeli állapotba került. A projektet időközben a légierőtől átvette a tengerészgyalogság, akik több nagyobb tesztet is megrendeltek.
Az egyik legnagyobb ilyen tesztetre 1943-ban került sor. Ekkor a sivatagban felépítettek egy kisebb “japán várost” ami pár tucat fából és papírból készült épületből állt. Erre dobták le a bombát. Az eseményre a Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottság egy felügyelője is eljött, hogy jelentsen a projekt állapotáról. A fegyver megfelelően működött. A “japán város” pedig percek alatt porig égett. A felügyelő az esetről a következőképpen számolt be: “Arra a következtetésre jutottam hogy az X-ray egy hatásos fegyver”. Egyéb jelentésekből az is kiderül, hogy a denevér bomba egy átlagos gyújtó bombánál sokkal hatékonyabb. Míg a korábban használt bombák átlagosan 167 – 400 különálló tüzet tudtak gyújtani addig az új fegyvernél ez a szám 3625 – 4748 tűz volt.
A célvonalban megakasztott projekt
Hiába szerepelt egyre jobban a teszteken a denevérbomba, az is látszott, hogy a fegyver tömeggyártása legkorábban az 1945-ös évek közepére indulhat meg. Ezt viszont 1944-ben már túlságosan késeinek ítélték és a fegyver fejlesztését leállították. A projekt törlésében minden bizonnyal az is közrejátszott, hogy az amerikai vezetés eddigre egy új csodafegyveren kezdett dolgozni, ami a denevérbombánál sokkal ígéretesebbnek tűnt. Ez volt az atombomba.
A denevérbomba pedig csatlakozott a második világháború alatt készített, de soha be nem vetett csodafegyverek táborába.
Borítókép: Hallgató Magazin, Nagy Renáta
