A Ricsárdgír dalai a punktól a szinti-popon át az avantgárd könnyűzenéig sok kategóriában elhelyezhetőek. Ez a fajta trash, komolytalanság, kicsit infantilis társadalomkritika a koncertjeiken sem maradt el. Ezek inkább voltak zenés stand-up comedy-k, mint megszokott koncertélmények, mégis felejthetetlen élményt okoztak a résztvevők számára.
A Ricsárdgír utolsó koncertje a Budapest Parkban hatalmas volt, látványos, szórakoztató és maradandó. Koncertként már nem tudom ajánlani, bármennyire is szeretném, azonban a feloszlást megelőzően kiadtak egy utolsó albumot 2023. január 21-én, amelynek címe Kill the Koala. Aki ismeri a Gírt annak nem újdonság a koala vonatkozás, kezdve az első albumukon (Nincsen sárkány) megjelent Koala című dalukkal, majd pedig 2019-es nagylemezük címe is eszerint a Rise of the Koala elnevezést kapta. A koala mára talán pont annyira kötődik a zenekarhoz, mint mondjuk Palvin Barbi, Harrison Ford vagy Ördög Nóra.
A Kill the Koala-n érződik, hogy bár továbbra is megmaradt a komolytalan komolykodás, a parodisztikusan kimondott igazság, az eszeveszett káosz és őrjöngés, mégis érződik az albumon, hogy 13 év alatt a zenekar akarva akaratlanul zeneileg fejlődött és nem csak a hülyéskedés, de a komolyabb zenei megoldások is megtalálhatóak rajta. Azt kell mondanom, hogy ez élőben is kifejezetten jól működött, a koncerten elhangzott klasszikusok mellett mind a 11 új dal felcsendült, a közönség pedig annak ellenére, hogy fél éve se jelent meg az album, úgy fújták kívülről, mintha az első két albumról lennének a dalok.
Az albumon megjelent 11 szám közül vannak gyors, pogózásra alkalmasak és lassabb andalgósak egyaránt. Az első dal, azaz a Szóljon a szar felfogható a zenekar egyfajta ars poeticájának, például az a szöveg, hogy „Egyre jobban tetszik a popszakma, / Mert már beleillek ebbe a korszakba, / Ha fetrengtem akkor punk voltam, / Ha koncerten festettem akkor trash lettem, / Ha jobb a szövegem akkor underground, / Ha eladom magam mivé feslettem?” bemutatja milyen kategóriákba sorolták be korábban a zenekart és ahogy bevezetőmben én is egyfajta trash-popként hivatkoztam rájuk, bár talán még találóbb lenne a konzumtrash megnevezés, de ez már inkább az egyéntől függ.
A szövegekben megjelennek társadalmi problémákra, politikára és magára a zenekarra való reflexiók. A Popszakma hasonlóan a Szóljon a szarhoz, egy magáról a zenekar helyzetéről szóló dal, annyira, hogy visszatér az a sor, hogy „Egyre jobban tetszik a popszakma”, azonban a folytatás már megváltozott: „Mert már alig illek ebbe a korszakba”. A szövegben előkerül a pénz, az, hogy nem rádióbarát zenét játszanak és hogy egyáltalán „csinál-e még valaki Artfartot?
A lemezt záró Hol épp megyek valójában egy búcsúdal a rajongók felé. Egy elköszönés, egy óda a zenekar hallgatói számára. Úgymond a Ricsárdgír-féle Letészem a lantot, azonban Arannyal ellentétben ők most tényleg abbahagyják a közös zenélést.
A Ricsárdgír munkásságát mindenkinek ajánlom, akik szeretnek kilépni a konvencionális populáris zene kereteiből, illetve nem a rádióbeli igények alapján fogyasztanak zenét. Azoknak, akik nem a világ megváltására várnak a szövegektől és a zenétől, hanem szórakozni és bulizni szeretnének egy jót. Zárásképpen azt tudom mondani, hogy a koala halott, „A Ricsárdgír már nem zene”.
