Manapság nem sok olyan rendező akad Hollywoodban, aki voltaképpen azt csinál amit akar, de Yorgos Lanthimost ezek közé a direktorok közé sorolhatjuk. Habár ő nem annyira tartozik a fősodorhoz és sokkal inkább a művészfilmek szerelmeseinek lehet ismerős, mégis olyan sztárok szeretnek vele dolgozni, mint Emma Stone, Willem Dafoe, Colin Farrell vagy Rachel Weisz. Továbbá elvitathatatlan az a rendezőtől, hogy mindig valami egyedit, megbotránkoztatót, társadalomkritikusat alkot – részben talán ezért olyan népszerű manapság. A Szegény Párák című filmjének köszönhetően már a nagyközönség is igazán megismerte, megszerette a görög direktort, és mindenki nagy örömmel várta következő munkáját. Ez a film pedig A kegyelem fajtái lett, ami több szempontból is rendhagyónak számít, mégis beillik Lanthimos munkásságába.
Egy abszurd antológia
A kegyelem fajtái alapvetően antológiafilmnek számít, ami azt jelenti, hogy több különálló történetet sűrít magába. Ilyen antológiafilm például a Ponyvaregény, a Sin City vagy az Animátrix, azonban Lanthimos ebben a műfajban is tudott valami másmilyet alkotni. Ebben az alkotásában három teljesen különálló sztoriról van szó, amik látszólag nem függnek össze, mégpedig annyira nem, hogy a színészek is ugyanazok ezekben a “rövidfilmekben” csak más szerepben jelennek meg. Már magában ez a koncepció megosztó lehet, ugyanis egy idő után egyesek számára repetitív lehet mindig ugyanazokat a színészeket más-más szerepekben látni. Főleg úgy, hogy mindegyik fejezet inkább lassabbnak mondható tempóval rendelkezik. Az viszont ellensúlyozza a szereplők ismétlődését, hogy a három sztori eltérő, más jellegű.
Az első történetben egy nagyvállalati beosztott Robert (Jesse Plemons) teljesíti főnöke, Raymond (Willem Dafoe) minden egyes kívánságát, aki megtervezi alkalmazottja egész életét. Ám egyszer Raymond olyan feladatot ad alkalmazottjának, amit az visszautasít, és ekkor megkezdődik Robert külső és belső kálváriája. A második sztoriban egy rendőr, Daniel (szintén Plemons) eltűntnek hitt felesége (Emma Stone) váratlanul hazakerül. A nővel azonban valami nem stimmel, legalábbis Daniel szerint, aki ezért brutális hűségpróba alá veti feleségét. A harmadik sztoriban Emily és Andrew (természetesen Stone és Plemons) egy (kissé sablonos) amerikai szekta elvakult tagjai, akik azért róják Amerikát, hogy megtalálják és a saját szolgálatukba állítsák a holtakat feltámasztani képes kiválasztottat.
“Ki az az R.M.F., és mit is látok pontosan?”
Már önmagában mindhárom cselekmény alapkoncepciója kifejezetten abszurdnak számít, de amit a rendező kihoz belőlük az megér minimum egy szemöldök felhúzást. Kimondottan látszik A kegyelem fajtáin, hogy Yorgos Lanthimos kézjegyeit viseli. Felépítésüket tekintve a fejezetek rendkívül emlékeztetnek a Szegény Párák szerkezetére: drámai felütés, aztán lelassul a tempó, majd pedg kibontakozik egy nagyon komplex és sokatmondó történet. Azonban ez a harmadik szerkezeti egység rendszerint elmarad A kegyelem fajtái három fejezeténél. Ez a három sztori felépítésében abszolút a rövidfilmekre fogja emlékeztetni a nézőt, ugyanis mindháromban kapunk egy viszonylag egyszerű, de hatásos történetet, amiben nagyon sok minden nincs megmagyarázva (ez pedig részben betudható a játékidő béli kereteknek).
Látszólag a három fejezetnek nincs semmi köze egymáshoz, mivel teljesen mások a sztorik, ugyanazok a színészek és nem érnek össze a szálak, mégis van ami összeköti a három “filmet”. Ez pedig R.M.F. és ezáltal pedig a mondanivaló. R.M.F. ránézésre egy jelentéktelen mellékszereplő, akivel mindhárom történetben történik valami baleset, továbbá az összes fejezet címében szerepel az ő neve. Anélkül is piszkosul élvezhető és elgondolkodtató ez a nagy egész, hogy elgondolkoznánk azon, hogy ő kicsoda. Azonban ha rájövünk arra, hogy ki az az R.M.F., az teljesen megváltoztatja a film értelmezését. Viszont erre minden nézőnek magának kell rájönnie.
Halálhörgés, siralom… és Eurythmics?
Yorgos Lanthimos egyébként is a furcsa látásmódú rendezők közé volt sorolható Hollywoodban, köszönhető ez A homár vagy az Egy szent szarvas meggyilkolása című filmjeinek. A Szegény párákkal inkább “mainstream” irányba indult el, viszont ebben a filmjében visszatér a gyökerekhez. Ez a rendezése sokkal inkább emlékeztet a Kutyafog című alkotására, továbbá Davidy Lynch egyes munkária, és ez nem csak a történeteknek, hanem a megvalósításnak is köszönhető. A kegyelem fajtái inkább totálokat, illetve elnyújtott snitteket, néha pedig ütős “jumpscare-eket” használ azért, hogy elidegenítse a nézőt, valamint az érzékletesség kedvéért. Ráadásul akad gusztustalanság, vér és erőszak is a filmben – nem véletlenül kapta meg a 18-as korhatár besorolást – úgyhogy nem feltétlenül minden filmfogyasztónak ajánlott ez az alkotás.
Szintén hozzájárul az igazán egyedi (Lanthimos féle) atmoszférához a zene. Értem ezalatt Jerskin Fendrix főleg zongora alapú, illetve opera éneklős soundtrackjét, valamint Eurythmics Sweet Dreams című slágerét. Mindegyik szerzeménynek megvan a célja a filmben, és hozzátesznek egy kis csipetnyi fűszert az amúgy sem mindennapi légkörhöz. A kegyelem fajtáit műfajilag is nehéz besorolni, ugyanis ez egy groteszk, társadalomkritikus dráma, thriller, néha pedig (tragi)komédia is.
“Kinek a csésze teája?”
Talán az sem véletlen, hogy ezt az alkotást a Cannes-i Filmfesztiválon jelölték Arany Pálmára, és nagy valószínűséggel az Oscar-díjátadón még csak szóba sem fog kerülni, mivel minden aspektusát tekintve egy művészfilmről van szó. Kinek ajánlott A kegyelem fajtái? Alapvetően inkább a művészfilmek és a görög direktor kedvelőinek, de még az is lehet, hogy őket is meg fogja osztani. Jó szívvel azoknak tudnám javasolni a megtekintését, akik nyitottak valami újra (formabontóra), meghökkentőre, azonban nekik nagyon fog tetszeni, de sajnos ez csak tíz nézőből egy-két ember lesz.
