Borítókép: Maxi-Geek
Sajnálatos, hogy az első olyan sorozat, ami végre nem ugyanabban a negyven évben játszódik, mint az eddigi filmek, ilyen minőségűre sikeredett. Legfőképpen azért csalódás, mert az eredeti koncepció alapján rengeteg potenciál volt benne. A harmadik epizód botrányos propagandája, valamint a negyedik epizód arcátlan rövidsége után a készítők teljesen kigyomláltak mindennemű érdekességet, amit még az elején sejttettek és helyettesítették azokat gender ideológiákkal, woke szemléletű diverzitással, kínos dialógusokkal és egysíkú, érdektelen karakterekkel.
A történet szerint a fiatal Oshát gyilkosság gyanújával állítja törvény elé a Jedi Rend, ám rövidesen a gyanú átterelődik ikertestvérére, a rejtélyes Mae-re, aki sorra szedi áldozatait. Az ikerpár gyermekkorát és a Renddel való kapcsolatukat megismerve bontakozik ki a cselekmény, mígnem eljutunk Mae titokzatos mesteréig, aki az egész Rend és a Köztársaság békéjét felboríthatja. Egy mészárlás után Mae mesterének kilétére is fény derül, az ikrek pedig egy átmeneti zavart kihasználva helyet cserélnek. Mae Sol mesterhez szegődik, Osha pedig a Jedik ádáz ellenségének, Qimirnek a jobbkeze lesz. Az összetűzések során kiderül Sol mester árulása, hogy az ikrek valójában egy és ugyanazon személy két különböző oldala. A testvérek végül megbékélnek egymással, módosítják Mae emlékezetét, az eseményeket pedig a Jedi Rend végül másképp meséli el a szenátusnak.
Ez még érdekesnek is hangzik, csak nem ezt kaptuk
Általánosságban elmondható, hogy egyetlen felvetett érdekes történeti elem vagy felfedezendő rejtély sem kapott kielégítő feloldást vagy jó csavart. Kicsit olyan érzés, mintha maga a sorozat is csak egy sokkal érdekesebb történet előzetese lenne, minden epizód a sejtetésben és a későbbre halasztott fordulatokban merül ki, melynek csupán az a célja, hogy az egyhangú történetvezetés ellenére is kíváncsi nézők tovább kövessék az epizódokat. Talán szavatolhatná a késleltetett cselekményt az, hogy mindez a filmek előtt játszódik, azonban más történetek megalapozására nem lenne érdemes egy egész sorozatot készíteni. A sorozat ütemezése az indokolatlanul hirtelen vágásokkal roppant döcögős és csapongó, nem igazán formál ívet a cselekmény.
A színészi alakítás még az ismert nevek esetében is gyenge. Nehéz persze egy ilyen forgatókönyvből jót kihozni, némileg lehangoló is volt látni, ahogy a csapatban felbukkanó tehetségek nem tudnak épkézláb alapanyagból dolgozni. Kiváltképp igaz ez a két főszereplőt alakító Amandla Stenberg-re, aki a Disney egyik üdvöskéjeként mutatott érdemességet erre a szerepre. Maradandót ő sem alkotott, ugyanakkor a karakterei sem voltak annyira árnyalva, hogy érdemesek legyenek főhősnek illetve főellenségnek. A párbeszédeket szintén nehéz lehetett egy ilyen szövegkönyvből hitelesen, átéléssel előadni a színészeknek.
A szereplőgárda és a karakterek egyetlen pozitív alakja a Lee Jung-jae által alakított Sol mester, akinek kedves megjelenése, törtető és segíteni vágyó személyisége, valamint látványos harci képességei egyfajta megnyugvást és biztos támaszt adnak a nézőnek. A sokat látott, kiábrándult jedi mester még a két főszereplőnél is nagyobb cselekvőképességgel bír, tulajdonképpen egymaga viszi el az egész cselekményt, ám nyilvánvaló, hogy ez az egy karakter nem tudja megmenteni azt a jellemtelenséget, amit a többi szereplő és a történet egésze prezentál. Szomorú tehát, hogy az évad befejeztével a karakterét meggyilkolták, így a további évadokban nem lesz jelentős szerepe.
A Star Wars eszmeisége és ideológiája ezúttal egy új generációnak megfelelni akaró, kínosan erőltetett propaganda formáját ölti, ami olyan szinten nem illik ehhez az univerzumhoz, hogy még azoknak sem lehet kedvező, akiknek ezt az üzenetet eredetileg szánták. Sem az Erő, sem a Jedi Rend, sem a Köztársaság demokráciája nem abban a formában jelenik meg, ahogy azt az eddigi filmek felépítették, még a dolgok fizikája és szabályai is inkonzisztensek az eddig megalapozottakhoz képest. Annak ellenére, hogy a sorozat mindössze száz évvel a filmek előtt játszódik, egy teljesen másik galaxis jelenik meg benne.
Teljes kudarc Az akolitus?
Ugyan javarészt csalódásnak mondható, mindenképp érdemes megemlíteni a pozitívumokat is. A bemutatott bolygók és fajok sokszínűsége, a látványterv, a díszlet és a kosztümök tervezése sok helyen rendkívül igényes és szép, még úgy is, hogy mindez nem mindig kerül összhangba a Star Wars megszokott megjelenésével. Egy-egy felvétel néhol kifejezetten festőinek hat, valójában a dialógusok nélküli felvételek képesek a legjobban mesélni a sorozatban. A koreográfiák – bár néhol jobban emlékeztetnek egy wire-fu filmre, mint a Star Wars-ra – látványosak és részletgazdagok, gyors ritmust adnak az egyébként lassú cselekménynek.
A technikai megvalósítások, mint például a fénykardok megjelenítése, profizmusra vallanak. Régóta nem láthattuk már filmen ezt az ikonikus fegyvert ilyen elevenen és fenyegetőn megjelenni. Hasonlóan izgalmas és igényes a Star Wars technológiai csodáinak – űrhajók, fegyverek, droidok, berendezések – képi világa is, egyfajta furcsa nosztalgikus érzést ad a sorozatnak. A relatíve magas költségvetés leginkább ezeken a technikai vívmányokon és a hangeffekteken érződik, látszik, hogy rengeteg munka és gondolat van mögöttük.
Az akolitus egyes témái olyan terepre merészkednek, amiket az eddigi történetek nem érintettek. Azok a jelenetek, dialógusok, melyek az Erő használatának sokoldalúságáról, a védtelenekkel szembeni bánásmódról szólnak, kimondottan érdekesek. A sorozat bizarr képet ad a magát igazságosnak és békeszeretőnek valló Jedi Rend képmutatásáról is. Ezekkel a témákkal az alapból fekete-fehér Star Wars univerzum valóságos, többrétegű lesz. A főgonoszt jelentő Qimir eszmeisége és motivációi ugyan nem a legerősebbek – elmondása szerint csupán szabadságra vágyik és úgy akarja használni az Erőt, ahogy neki tetszik -, viszont egy sajátos ellentétet képvisel a status quo-t képező Jedi Renddel szemben, ami egyébként a sith-ek és a jedik közötti viszályt alapból jellemezte.
Kinek lehet kedvező ez a sorozat?
A Star Wars rajongók egy része a korábbi csalódások ellenére is reménykedve ad esélyt a további Disney-termékeknek, főleg úgy, hogy több jó sorozatot is tető alá hoztak már. Az akolitus azonban sokak szemében egy olyan mértékű megalázása az univerzumnak, amit még a folytatás trilógia sem tudott elérni. Míg a hivatalos Star Wars oldalak kritikusai, valamint a belterjes média véleményvezérei dicsérték a sorozatot, a nézők értékelése egyértelműen negatív lett. Még ha anyagilag sikerül is kitermelni a folytatást, történeti szempontból nem érdemes a sorozat második évadra.
Nem lehet elmenni a korábbi Star Wars történetek egyszerűsége, olykor együgyűsége mellett, hiszen mindegyik filmben és sorozatban voltak értelmetlenségek. Az akolitus azonban az értelmetlenség mellett a narratívában és a szórakoztatásban is megbukik, így sem a rajongóknak, sem a sorozatkedvelőknek nem nyújt igazi kikapcsolódást. Az élőszereplős Star Wars sorozatok ennél már sokkal magasabb színvonalat is megütöttek – gondoljunk az Andor vagy a Mandalóri sorozatra. Az akolitus nemcsak az emlegetett Star Wars címeket, de mindennemű minőséget is alulmúlt.
Ez a nyolc epizód tehát nem mutatott fel semmi olyat, amit érdemes lenne tovább követni. Sem a karakterek, sem a konfliktusok, sem a narratíva nem olyan erős, hogy fenntartsa a nézők érdeklődését. Aki szerette ezt az univerzumot és a legutóbbi csalódások után még mindig esélyt adna a Star Wars termékeknek, annak nem ajánlatos megnézni a sorozatot, mert jó eséllyel még rosszabb érzésekkel fog felkelni mellőle. Kikapcsolódásnak nem a legjobb időtöltés Az akolitus, hiszen az akciójeleneteket leszámítva a történetvezetés rettentő unalmas, de aki csak szeretné valamivel eltölteni az idejét, az adhat neki egy esélyt.
