Gerhard Richter – Valós látszat (Magyar Nemzeti Galéria)

Ugye, milyen tökéletes cím egy kiállításnak, pláne egy absztrakt kiállításnak? Az emberek nagy százalékára igaz, hogy kifelé mást mutatnak, mint ami valójában, a lelkük legmélyén zajlik Ez egyfajta védelmi pajzs, mert olyan világot élünk, ahol muszáj, sőt elvárás „tökéletesnek” lenni… de én pont az ellenkezőjét, pont a tökéletlenséget imádom. Az absztrakt művészet pedig egy olyan műfaj, amire ez hatványozottan igaz. Az absztrakt művészet a maga tökéletlenségében tökéletes. Saját elgondolásom szerint nehéz, merész absztrakt művésznek lenni, mert az emberek többsége lenézi ezt a műfajt, mert nem értik.

„A festmény olyan, mint egy csupasz emberi lélek.”

Alan Blackwood

Véleményem szerint éppen ez a műfaj az, ami a legszebben, legvarázslatosabban kifejezi az emberi lélek mélységeit, ritka esetben magasságait. Ezen az ember nem gondolkodik, nem tervezi, hanem érzi Miért ritka esetben? Mert az élet apró, vagy nagyobb örömeit megéled, boldog leszel tőle, ezt nehezebb kifejezni, nehezebb szavakba önteni, mint a bánatodat, a művészet az életben maradás leggyönyörűbb eszköze. Erről maga az alkotó is így vélekedik, Gerhard Richter úgy fogalmaz, hogy a művészet a remény legszebb megnyilvánulása.

Térjünk vissza a fenti állításhoz, hogy az absztrakt művészek le vannak nézve, sajnos sok esetben a művészeti körökön belül is, sokkal kevesebb lehetősége van az érvényesülésre az ilyen alkotóknak. A köztudatban az él, hogy: ”Ilyet én is tudok, ilyet gyerekek csinálnak az oviban.” Ha a kesze-kuszaságát nézzük, akkor kizárólag formai értelemben igaz ez az állítás. Mégis van ebben egyfajta különlegesség, bensőség, rengeteg érzelem. Kis ember vagyok ahhoz, hogy ezt az általános, és persze téves véleményt megváltoztassam az emberi tudatban… Sokkal többre tartom az absztrakt műfajt, mint a fotorealisztikus alkotásokat, mert az ilyen művek valahogy sokkal többek, mint szépek. Absztrakt és absztrakt alkotás, illetve művészek között is van különbség. Saját bevallásom szerint Gerhard Richter a jobbik, nemesebb képviselők közé tartozik, mert a megszokottól jóval eltérő színeket használ, az ötletei formabontóak, esztétikailag szép, egységes látvány tár elénk.  Az absztrakt élt, él, és élni fog. Élni fog addig, amíg vannak olyanok, akik ezt elismerik. Márpedig vannak.

„A művészetnek nem muszáj szépnek lennie; azt kell elérnie, hogy érezz valamit.”

Rainbow Rowell

A kiállítás szépen, logikusan van elrendezve. A legsötétebb képektől jutunk el a legvilágosabbakig. A tárlat legfrissebb képe egy 2017-es festmény, ami egyúttal a legszembetűnőbb is. (Abstraktes Bild CR 952-2)

Richter így fogalmaz saját művészetéről:

”Nem egy konkrét kép lebeg a szemem előtt, hanem egy olyan képhez szeretnék a folyamat végén jutni, amilyet nem terveztem. Vagyis az önkényességen, esetlegességen, ötletszerűségen és romboláson alapuló munkamódszer alkalmas egy bizonyos képtípus előállítására, de soha nem alkalmas egy előre meghatározott kép készítésére. Így a mindenkori kép festői és vizuális logika alapján alakul ki, szinte törvényszerűen adódik ezekből. És attól, hogy ezt a kép eredményt nem tervezem meg előre, azt remélem, hogy sikerül olyanfajta pontosságot és objektivitást megvalósítanom, amellyel a természet egy tetszőleges darabja (vagy egy ready-made mű) mindig rendelkezik. Ez a módszer biztosan azt a célt szolgálja egyben, hogy a tudattalan teljesítmény is lehetőség szerint szóhoz juthasson. Nagyon szeretnék valami érdekesebbet kapni annál, mint amit csak kigondolni vagyok képes. ”

Gerhard Richter az 1970-es években kezdett el absztrakt stílusban alkotni, előtte fotorealisztikus képeket készített. Én azt gondolom, hogy a fotorealisztikus (Baume, Sommertag, Brücke, Kleine badande) képein is megbújik az absztrakt stílus jegyei, olyan hatást kelt mintha saját magát keresné ezekben az időkben.

A kiállítás címe igazán akkor nyert értelmet, mikor az egyik képe elé lépve azt éreztem, hogy ez tényleg csak a valós látszat, az élénk, vidám színek csupán látszat, mely mögött valami sokkal mélyebb rejlik. Ezt a gondolatot az támasztja alá, hogy Richter a 1980-as években kifejlesztett egy sajátos technikát. A technika lényege az volt, hogy első körben lefest egy fotorealisztikus képet, ez után pedig elfedi a valóságot, ráfest a saját alapképére, ugyanakkor pedig festőkéssel visszakaparja azt, hogy valamennyire mégiscsak felfedje az igazságot, az élete egy fontos részét.

Absztrakt festményein-kivételt képez ez alól a White c. sorozata, majd ennek a folytatása a Grey– ahol az élénk, harsány színek dominálnak. Megfigyelhető továbbá az is, hogy az alapszínek minden képén megtalálhatóak.

További érdekesség, és zseniális tervezés eredménye, hogy a Trinkende Frau c. képe csak akkor nyert értelmet, jelentést, ha távolabbról néztem, kizárólag így rajzolódik ki az Ivónő. A képek címét nem dimenzionálja túl sok esetben csak Abstraktes Bild elnevezést viselik, ezzel a nézőt szabad asszociációra sarkallja.