Ahogy beléptünk az Illúziók Múzeumának kiállító terébe, egy tükrökkel megoldott, interaktív kiállítási darabba botlottunk – a tükör klasszikus eleme az illúzió keltésnek, a kiállítás gyakran operál vele, a mi legnagyobb örömünkre, hiszen így a tükör szelfi egészen új dimenziókba kerül: megsokszorozódtunk, kaleidoszkóppá váltunk, vagy éppen daredevil módon lógattuk a lábunkat egy épület párkányáról.
A múzeum rejteget még olyan optikai csalódásokat is, mint Frasier spirál, más néven sodort zsinór illúzió. Ez a különleges kép a retinánkkal játszik, amikor úgy érzékeljük, hogy a fekete vonal spirálisan helyezkedik el a kép középpontja körül, holott valójában koncentrikus köröket látunk. De találkozhatunk még nem egy különleges képpel, ilyen például a “Fekete pont” névre hallgató kiállítási darab: ha a középen elhelyezkedő sötét pöttyre koncentrálunk, a körülötte lévő szürke terület először összemegy, majd teljesen eltűnik. Érdekesség ehhez a jelenséghez, hogy bár azt tudjuk, hogy az illúzió a szemben alakul ki, általánosan elfogadott magyarázat mindmáig nem született rá.
Hogyan működik?
Az optikai csalódások mibenléte a szemünk és agyunk együttes működésére vezethető vissza. A retina fényérzekelő egységei, vagyis fotoreceptorai – talán a középiskolás biológia tanulmányainkból még ismerős lehet – a csapok, és a pálcikák. Úgy működnek, hogy a fényként, vagyis fotonok formájában érkező bemeneti jelet elektromos jellé alakítják, hogy azt az idegsejtek eljuttathassák a központi idegrendszerbe, tehát az agyba. A csapok hivatása nem más, minthogy a nappali fénynél előttünk megjelenő világot érzékeltessék, míg a pálcikák a szürkületi környezetet tudják láttatni. A látás maga azonban nem a szemben történik, a beérkező jelekből agyunk “rak össze” egy képet, így tulajdonképpen azt a virtuális képet érzékeljük külvilágként, amit az agyunk látni vél. Az objektív valóság pedig nem mindig van tökéletes fedésben ezzel a képpel.
Azt, hogy miképp tudja tér és mozgás érzékelésünket átejteni egy jól megkomponált illúzió, talán a legjobban kicsiny csapatunk személyes kedvence szemlélteti a legjobban. Múzeumi sétánk derekán ugyanis egy nem szokványos hídba botlottunk. A hidat körülvevő íves falra oldalirányba mozgó mintázatot vetítenek, így ahogy áthaladunk, az agyunk úgy érzékeli, mintha maga az alattunk lévő szerkezet is mozogna. Ember legyen a talpán, aki egyenesen végig tud rajta menni!
Összességében tehát mi nagyon élveztük az egy-másfél órás programnak tökéletes múzeumi sétát. Gyerekeknek külön élvezet lehet elmenni erre a kiállításra, de nekünk, örök gyerekeknek is remek alkalom volt arra, hogy belessünk az objektív valóság függönyei mögé.
