Borítókép: bankpawa.co.uk
A Sodder gyerekek esete
1945. december 24., Fayetteville (USA). Az olasz származású Sodder család a kétszintes faházában készülődött a szentestére: takarítottak és sütöttek-főztek egész nap. Az édesapa, George Sodder (előtte Giorgio Soddu) és az édesanya, Jennie Sodder tízből kilenc gyermekükkel voltak otthon, a második legidősebb fiúk, Joe ugyanis még nem ért haza a nemrég véget ért második világháborúból.
Szenteste napján Marion, a 17 éves lányuk még dolgozott, és miután este hazaért, a három nagyobbacska húgát, a tizenkét éves Martha Lee-t, a nyolcéves Jennie Irene-t és az ötéves Betty Dolly-t megajándékozta, majd lefeküdt aludni a nappaliban lévő kanapéra. Este tíz óra körül aztán a család többi tagja is nyugovóra tért – habár a kislányok még szerettek volna ébren maradni –, és csak a tizennégy éves Maurice és a tízéves Louis maradt kint megetetni az állatokat.
Fél egykor az édesanya, Jennie arra kelt, hogy csörög a férje dolgozószobájában a telefon, így emeleti hálószobájából ment le felvenni. Egy számára ismeretlen női hang szólt bele a telefonba, aki egy Jennie által szintén ismeretlen férfit keresett, a háttérben pedig furcsa nevetés és üvegcsörömpölés hallatszott. Jennie végül bontotta a tévesnek gondolt hívást és elindult a lépcső felé, ám ekkor észrevette, hogy a nappaliban nincsenek behúzva a függönyök, a lámpák égve maradtak és a bejárati ajtó nincs bezárva, pedig a gyerekek mindezt megteszik, ha befejezték a játszást és felmentek aludni a szobájukba. Halkan tevékenykedett, hogy ne ébressze fel a kanapén alvó Mariont, majd miután végzett, visszament lefeküdni aludni. Fél óra múlva azonban újabb zajra ébredt: a tetőn hangosan csattant valami, elkezdett lefelé gurulni, a földre esett hangos puffanással, majd teljes csend. Nem foglalkozott vele, újra visszaaludt. Fél kettőkor azonban újra felébredt, ezúttal azonban füstszagra. Gyorsan szétnézett a házban és a dolgozószobába érve látta meg, hogy a telefon vezetékei és a biztosító szekrény körül ég a tűz. Az édesapa, az édesanya a kétéves Sylviaval, a 23 éves John, illetve a kamasz korú George Jr. és Marion épségben kimenekültek, a többi öt testvérüket viszont sehol sem találták.
George a szomszédba rohant hívni a tűzoltókat, de mivel később kiderült, hogy elvágták a telefon vezetékeit, nem tudták elérni az őrsöt. Végül egy arra autózó férfi hívta őket egy belvárosi telefonfülkéből, de mire kiértek a tűzoltók, a ház 45 perc alatt romokká égett. Közben a Sodder család az autókat sem tudta beindítani, hogy segítségért mehessenek, pedig előtte lévő nap még használták őket és semmi bajuk nem volt. A létrájukat is csak kb. 23 méterrel odébb találták meg a háztól, így esélyük sem volt azon felmászni és kimenekíteni a gyerekeket.
A tűzoltóparancsnok, F. J. Morris kijelentette, hogy nincs emberi maradvány a romok és a hamu között, a helyi halottkém pedig megállapította, hogy a tüzet a meghibásodott vezetékek okozták.
1945. december 30-án kiállították az öt gyermek, Maurice, Louise, Martha Lee, Jennie Irene és Betty Dolly Sodder halottaskönyvét. A temetésükre 1946. január másodikán került sor, amire csak az életben maradt testvérek tudtak elmenni, a szülők ugyanis képtelenek voltak rá. Később a ház helyén állítottak emléket az elhunyt gyermekek tiszteletére, Jennie pedig virágokat ültetett, amiket élete végéig kijárt gondozni.
A rendőrség nyomozásba kezdett, és évről-évre egyre érdekesebb dolgok derültek ki. Az édesapa, George vallomást tett többek között arról, hogy a tűz előtt két hónappal, októberben járt náluk egy házaló életbiztosítási ügynök, aki megpróbálta rávenni, hogy kössön biztosítást a gyermekeire, de George ezt visszautasította, mire a biztosítási ügynök, Armstead Rosser Long Jr. megfenyegette: „A házad füstként fog majd elszállni, a gyerekeid pedig benne fognak pusztulni” és hozzátette, hogy mindezt azért, mert mocskos megjegyzéseket tett Mussolinire. Tudni kell ugyanis Georgeról, hogy 13 évesen vándorolt ki Amerikába Szardíniáról a testvérével, Morris Sodderrel, csak ő végül meggondolta magát és visszament Olaszországba. George viszont ahogy egyre idősebb lett, a véleménye is egyre inkább megvolt mindenről és mindenkiről is, és gyakran hangoztatta. Sokakat haragított magára szókimondásával, különösen a nacionalista olasz-amerikai bevándorlókat, akik dicsőítették Benito Mussolinit.
George Sodder azt is elmondta vallomásában, hogy a biztosítási ügynök után nem sokkal újabb látogatójuk érkezett: egy férfi elvileg munkát keresett a környéken és beszélgetésbe elegyedett Georgeval, a társalgás közepette azonban fogta magát és nekiállt körülnézni a telken. Rámutatott két biztosító szekrényre és azt mondta, azok egy nap még tüzet fognak okozni. De mivel előtte lett nem sokkal minden újra kábelezve, George figyelmen kívül hagyta a férfi megjegyzését és végül elküldte.
A két Sodder fiú, John és George Jr. arról számoltak be a nyomozóknak, hogy korábban láttak a 19-es főút mentén (amitől nem messze állt a házuk) egy autót, amiből egy idősebb férfi figyelte a kisebb testvéreiket. Ez ügyben viszont nem találtak semmit a rendőrök.
A nyomozók a szemtanúk beszámolója alapján letartóztattak egy férfit, akit a tűz éjszakáján láttak egy emelőszerkezetet lopni. Beismerte, hogy ő vágta el a telefonvezetékeket, de azt hitte, azzal csak az áramot fogja elvágni, azt viszont tagadta, hogy a tűzhöz bármi köze lenne. A beszélgetésről és a vallomástételről azonban hivatalos irat nem készült, a férfit pedig elengedték.
Az édesanya, Jennie a sok furcsaság miatt elkezdett gyanakodni, hogy talán nem is égtek el teljesen a gyermekei a tűzben, így kísérletezni kezdett állati csontokkal, hogy azok megmaradnak-e, miután megpróbálja őket elégetni, illetve felhívott egy krematóriumot, ahol elmondták neki, hogy 1000 °C-on két óra égetés után is maradnak épen csontok.
A rendőrség közben megtalálta a tűz éjszakáján telefonáló nőt, de tagadta, hogy bármi köze lenne az ügyhöz, így ezt a szálat sem bontogatták tovább a nyomozók.
A szülők hirdetéseket, táblákat és fotókat tettek ki az öt eltűnt gyermekről a 19-es és 60-as főút mentén (a 60-as az USA leghosszabb főútja), ez pedig fellendítette kicsit a nyomozást: több szemtanú jelentkezett, akik vagy a gyerekeket vélték látni, vagy egyéb gyanús eseményeket a Sodder ház körül.
Egy buszsofőr például elmondta, hogy a tűz éjszakáján ismeretlen alakokat látott, amint a házat dobálták valami égő, labdához hasonló tárggyal. Később a kis Sylvia, miközben a kertben játszott kis kerek, gumiszerű, sötét színű katonai eszközt talált, ami gránátfélére hasonlított. A katonaság későbbi elmondása szerint gyújtóbomba vagy napalm lehetett.
Szintén a tűz éjszakáján egy nő látni vélte a kisgyerekeket egy elhaladó kocsiból figyelni, aminek floridai rendszáma volt.
Mivel a rendőrség nem igen haladt az üggyel, Sodderék felbéreltek egy magánnyomozót, aki kiderítette, hogy Armstead Rosser Long Jr., a biztosítási ügynök tagja volt annak a halottkémi jelentést készítő testületnek, ami a tűz keletkezését a hibás kábeleknek tulajdonította – noha napjaink tűzszakértői is úgy vélik a képek és leírások alapján, hogy nem az okozta. Később az is kiderült, hogy ugyanennek a testületnek a tagja volt egy olasz bevándorló testvérpár is: Fiorenzo Janutolo és Cleante Janutolo. Sőt, a Sodder ház jelzálog jogosultja Fiorenzo volt, tehát ő kaphatott biztosítási pénzt a tűz miatt (1570 dollárt, akkoriban kb. 6 millió forintot), ezt pedig az Armstead Rosser Long Jr. által alapított cég intézte.
Hogy még csavarosabb legyen az ügy, a tűzoltóparancsnok, F. J. Morris jóval a tűzeset után hirtelen a következő sztorival állt elő – amit egy lelkésznek vallott meg –: talált egy szívet a romok között, mikor azokat átkutatták, de nem szólt róla senkinek, hanem elrejtette egy dobozba, amit aztán elásott. Végül megvizsgálták a szervet és kiderült, hogy nem is szív, sőt nem is emberé, hanem marhamáj, méghozzá friss, amit sosem ért tűz. A rendőröknek azt mondta, azért hazudott, hogy a gyászoló Sodder család végre békére lelhessen.
1949-ben újra a ház maradványaihoz nyúltak, hátha találnak valamit, és lám, emberi csigolyákra bukkantak. A baj éppen csak annyi volt, hogy bár ugyanahhoz az emberhez tartoztak, a becsült kora nem egyezett egyik eltűnt gyerekével sem, mellesleg tűz sem érte soha a csontokat. Mint később kiderült, a közeli temetőből keveredtek oda a maradványok, de az nem derült ki, hogyan.
Mivel nem találtak sem 1945-ben, sem 1949-ben a Sodder gyerekekhez tartozó maradványokat, erősödni kezdett az emberrablás gyanúja a szülőkben. Nehezen, de rá tudták venni az FBI-t, hogy bekapcsolódjanak a nyomozásba, de mivel két év alatt ők sem találtak semmit, végül kiléptek az ügyből.
A korábban kirakott hirdetéseknek köszönhetően azonban újabb érdekes tanúvallomásokkal hívták fel a nyomozókat. Egy nő a tűzeset után nagyjából egy héttel látni vélte mind az öt Sodder gyermeket egy hotelnél egy olasz nővel és két olasz férfival. Mikor megpróbált kedvesen hozzájuk szólni, a két férfi mogorván szólt vissza a nőnek, majd másnapra el is tűntek a hotelből.
Szintén ezidőtájt egy férfi pedig hallotta, ahogy két olasz férfi beszélget elég gyanúsan a tűzről, illetve az egyik a másikat Morris Soddernek szólította.
Évekkel később, 1968-ban, mikor elülni látszott az ügy, George és Jennie rejtélyes levelet kapott. A boríték Kentuckyból jött felbontva, és egy kép volt benne egy 30 év körüli férfiról, aki kiköpött Louis volt, csak idősebb. A kép hátuljára ez volt írva: „Louis Sodder. Szeretem Frankie öcsémet. Ilil boys. A90132 vagy 35.” A szöveget és a számsort sajnos nem sikerült megfejteni – Frankie nevű testvérük nem volt –, az egyetlen szál, amin el tudtak indulni, az az „Ilil boys” volt, ami talán az Illinois rövidítése lehetett. Ehhez egy újabb magánnyomozót bérelt fel a család, aki megpróbált utána járni a rejtélyes levélnek, de miután elutazott Kentuckyba, Central Citybe, nyoma veszett és nem hallottak többé felőle. Az üggyel kapcsolatban Jennie Sodder azt nyilatkozta: „A levelet, csak úgy, ahogyan az összes nekünk küldött levelet, már korábban felnyitották, majd visszazárták.” Azóta nem volt újabb fejlemény, így az ügy immár 78 éve visel magán egy hatalmas kérdőjelet.
