Borítókép: Mozinet
Gyors expozíció
A film fejezetekre oszlik (1+12+1), ebből az első a prológus: Julie (Renate Reinsve) Norvégiában élő diák, és nem tudja mire vágyik. Kíváncsisága először az orvosira viszi, de rövid úton rájön, hogy az ember pszichéje jobban érdekli az anatómiájánál, fizikai betegségeinél. Így vált egyetemet és kezd pszichológiát tanulni. Azonban ehhez is túl absztrakt a lelki világa, a fotózásban találja meg önmagát, és ez a későbbiekben visszatérő eleme lesz a filmnek. Közben éli egy tipikus egyetemista hétköznapjait, vagyis bulizik, keresi a hozzá hasonló emberek társaságát, ezzel pedig önmagát is.
Nincs túlzottan nehéz dolga, nem kell különösebben extrovertáltnak lennie, szépsége miatt felfigyelnek rá. Ha ez a nézőnek nem lenne egyértelmű Reinsve-t figyelve, a dramaturgia is ráerősít erre, például amikor hiába mélyed laptopjába a sötét teremben, előadója észreveszi, és már jön is a zenére vágott montázs kettejük kapcsolatáról. Eddig igazából még elég klisés lenne a történet, csakhogy ezt a kvázi szakmai útkeresést Trier letudja a film első öt(!) percében. Innentől Julie szerelmi életén van a hangsúly,
Atipikus archetípus vagy klisé zoomer?
Ahogy a gyors felvezetés után megismerjük Juliet egy párkapcsolaton keresztül, egy olyan női karakter körvonalazódik, ami a klasszikusan női princípiumokat (úgy mint gyermeknevelés, anyai ösztön, biztonság/állandóság keresése) elveti, viszont a hagyományosan Z generációra („zoomerek”) jellemző stílusjegyeket magán viseli.
Meddig lehet az útkeresés toposza mögé bújni, ha ez az „út” keresztülmegy másokon is?
A film érdekessége, hogy szakít az unalomig ismert szerelmi háromszögekkel, és ahelyett, hogy szappanoperába hajlóan mutatná be női főszereplőjének hosszas őrlődését két fél között, Julie relatíve hamar eldönti, hogy merre húz (épp) a szíve. Itt pedig el is jutunk a film egyik fontos mondandójához, hogy mennyire destruktív tud lenni a túlzott énközpontúság, hogy a humanizmusból mára csak az individuum piedesztálra emelése maradt, empátia nélkül. Julie karaktere nem igazán figyel senkire saját magán kívül, és bár a társadalmi konvencióknak eleget tesz – úgy mint: nem csalja meg a barátját, transzparensen kommunikál – nem igazán gondol bele a másik helyzetébe.
Kierkegaard helyett Freud?
Bár kézenfekvőnek tűnhet Julie kapcsán a dán egzisztencialista filozófus alapvetéseihez nyúlni, a dán-norvég rendező mégis inkább Sigmund Freud apa-lány kapcsolat értekezéseit porolta le. Julie apjához fűződő viszonya ugyanis részben magyarázatként szolgálhat viselkedésére. Bár ez a szál nem sok játékidőt kap, mégis épp eleget ahhoz, hogy lássuk Juliet bántja, hogy apját semmilyen módon nem érdekli lánya szakmai teljesítménye, vagy úgy egyáltalán az élete, hisz arra sem veszi a fáradtságot, hogy meglátogassa őt. Különböző kifogásokkal áll elő, valójában viszont csak második házasságából született lánya érdekli. Ezt az erős konfliktust pedig a főszereplő elfojtja, és ebből adódik túlzott szeretetéhsége, énközpontú világnézete.
Elég megnézni Akselhez (Anders Danielsen Lie) fűződő viszonyát. Első tartósabb kapcsolata úgy kezdődik, hogy a férfi (egy-két légyott után) elutasítja, Julie pedig visszamegy hozzá, nem tudja elviselni, hogy valakinek nem kell. Ez visszavezethető ahhoz a szorongáshoz, amit apjával való kapcsolata ültetett el benne. Nem tud egy helyen megmaradni és kiteljesedni, hanem maximalizmusa és vágya a validációra egyik helyről a másikra, egyik férfitól a másikig űzi, amíg ő lehet szuperior helyzetben.
A döntés illúziója
Elsőre úgy tűnhet, hogy főszereplőnk csak eleget tesz szíve akaratának, és nem marad benne olyan kapcsolatban, ahol már nincs miért maradnia. A valóság azonban az, hogy Julie csak addig marad valahol/valakivel ameddig az adott szituáció izgalmas, akár érzelmileg akár intellektuálisan. Ahogy már nem stimulálja eléggé az adott helyzet, vagy köznyelvibben szólva „ha eltűnt a szikra”, nem gondolja újra a helyzetet, csak simán elmenekül, szakít, mielőtt vele szakíthatnának, így felelős, következményekkel járó, és átgondolt döntések helyett Julie csak átrohan az életén. Ezt az impulzív attitűdöt bizonyítja az is, amikor Julie meglátja a tévében Akselt, akkori kapcsolata épp hullámvölgyben van, így a probléma megoldása helyett, úgy dönt inkább ex-barátjával tölt időt, hátha úgy megoldódik jelenlegi kapcsolatának krízise. Végül a krízist, vagyis a közös gyerekvállalást Eivinddel (Herbert Nordrum), sem ő oldja meg, csak reagál rá, amikor elvetél.
Az unalomig ismételt mindfulness (félreértelmezése)
2022-ben lerágott csontnak tűnhet ez a téma, de mégsem az, hiszen jelen lenni a pillanatban nem csak annyit jelent, hogy nem nyomkodjuk percenként a telefonunkat más társaságában, hanem azt is, hogy tényleg odafigyelünk a másikra, és nem csak abban a pillanatban. A világ legrosszabb embere pedig példátlan empátiahiányról tesz tanúbizonyságot, amikor odamegy egy halálos beteghez, akinek maximum 1-2 hónapja van hátra, és miután pár percig úgy tesz mintha valóban figyelne embertársa nyomorult helyzetére, valójában az első adandó alkalommal kihasználja, hogy beszélhet problémáiról, amik azon túl, hogy nincsenek egy súlyban egy középkorú gyermektelen férfi haldoklásának problematikájával, de ráadásul maga a probléma mivolta is mélyen sértő.
Érthetőbben: hogyan lehet egy olyan embernek panaszkodni arról, hogy egy fiatal, gyermeket váró lány (Julie) megtartsa-e a babáját, akinek erre nem csak, hogy nem lesz lehetősége (ezáltal nem csak életétől, de kvázi attól is megfosztja betegsége, hogy „tovább éljen” gyermekében), de ráadásul attól a lánytól szeretett volna gyereket, aki most egy másik férfi gyerekét hordja a szíve alatt.
A tökéletes ellentét vajon a korból adódik?
A fentebb leírtak ellenére Aksel karaktere, a Julieval való kapcsolata legelejétől élete legvégéig, szupportív marad, még legrosszabb pillanataiban sem felejt el aggódni Julie-ért, nyitott maradni a nő problémáira. Annak ellenére sem, hogy kapcsolatuk elején pont ő az aki problematizálja a kettejük közötti korkülönbséget, hiszen negyven éves múlt, amikor találkozik Julieval. Ezen a ponton lehet vitatkozni, hogy mennyiben optimizmus vagy inkább naivság belemenni egy kapcsolatba, aminek az elején Aksel definiálja azokat a problémákat, amik valóban a kapcsolat végéhez vezetnek majd, ebben tagadhatatlan a felelőssége.
Ugyanakkor az elején Julie az, aki visszamegy a férfihoz, miután az elutasítja. Ahogy már fentebb említettem, enged a pillanat csábításának és nem tudatosan,mélyen magába nézve gondolja végig, hogy milyen hatással lehet a férfi életére, ami neki akár csak kicsapongás is lehet. Valamilyen szinten pedig az is, hiszen végül nem vállal vele közös gyereket, nem tud érdeklődni a férfi művészete iránt, és elhagyja egy számára izgalmasabbért.
Mellékszereplők, avagy a futottak még kategória
Julien és Akselen kívül megismerhetjük még Aksel barátait , Julie családját , és persze Julie második hangsúlyosabb barátját Eivindet, és barátait. Ezek közül viszont csak Eivind érdemel szót, a többiek nem igazán vannak kidolgozva, és ezzel nincs is baj, hiszen az így is kétórás filmbe nem fért volna bele.
Számomra Eivind is kicsit súlytalanra sikerült, érdeklődési körének egy része volt barátnőjétől származik (klíma-tudatosság). Fiatalabb Akselnél, derűsebb felfogású, és életkedvvel teli, védelmező típus. Szabad természete miatt elsőre úgy tűnik , ő lesz az aki igazán passzol Juliehoz, gyereket sem akar. Valamint nem veti meg a pszichedelikumokat. Igen, én nem egészen értem a humorfaktoron kívül pontosan mi szüksége volt a filmnek arra a bizonyos varázsgombás jelenetre, de mindenesetre A világ legrosszabb embere ilyet is nyújt nézőinek. Nevezhetjük a film kivonatának is, Julie tripjében megjelenik az apjához fűződő viszonya, a gyereknevelés, és az időskor toposza. Ja igen, és Aksel képregényhősének, Hiúznak az elmenekülő segglyuka.
Mindig van lejjebb
Visszatérve Aksel és Julie viszonyára, a lány természetesen a figyelmen kívül nem sok mindent akar már végstádiumú hasnyálmirigy rákos ex-barátjától, a férfi azonban még mindig szerelmes Julieba. A lány elutasítja Aksel ilyen irányú közeledését, de vele marad szinte a végsőkig. Kérdés , hogy van-e értelme ezzel esetlegesen több fájdalmat okozni a férfinak, akinek már amúgy sincs sok ideje hátra.
A film utolsó jelenetében, amiben még Aksel szerepel konkrétan közli is Julieval, hogy nem bírja már tovább a színlelést, hogy elege van mindenből, Julieval közösen, egészségesen szeretne élni. Ezt megelőzően a lány segít neki azzal, hogy újrajárja vele gyerekkorának fontosabb helyszíneit, segítve ezzel a férfi búcsúzását az élettől. Ez önmagában egy szép gesztus is lehetne, de a lány a szakmáját is beleviszi ezekbe a „(tor)túrákba”, vagyis fényképezi a haldokló férfit, ahogy az legbensőségesebb pillanatait éli meg. Nem gondolom etikusnak az ilyen meghitt jelenetek felhasználását, még a művészet oltárán sem. Persze itt megint felmerül az egyén felelőssége, Aksel nem mondja, hogy ez őt zavarná, mivel szerelmes a lányba.
Harmónia
A filmnek se a képi se a zenei világát nem érheti panasz, harmóniában vannak egymással. A 14 fejezetre osztott film fejezetenként mindig azt a tempót hozza képileg is, zeneileg is, amit a történetvezetés megkíván. Egy pillanatra sem zökkent ki, de ha szükség van rá, akkor Ola Fløttum előlép a függöny mögül és megmutatja, hogy zenéje nem „csak” aláfestésre jó. Kasper Tuxen enyhén remegős, kézből felvett snittjei pedig tökéletesen hozzák a „művészfilm” hangulatot. Ezeket főleg a 12. fejezetben lehet megfigyelni, Julie gyászánál.
Epilógus
A film lezárásában Julie végül marad, ami mindig is volt saját életében is: megfigyelő. Werk fotósként tevékenykedik egy forgatáson, innen látja meg Eivindet egy másik nővel, és gyerekükkel. Az élet tele iróniával. Fontos döntés meghozatala előtt érdemes mélyen magunkba nézni, és átgondolni hogy hat majd ránk és másokra döntésünk, nehogy ugyanabba a helyzetbe kerüljünk egyszer, amit másnak okoztunk.
Összeségében nem hibátlan, de nagyon jó filmnek tartom Joachim Trier új filmjét, tele fontos üzenetekkel az empátiáról, a döntések fontosságáról és úgy általában arról mennyire fontos jelen lenni az életünkben, és nem csak reagálni a kész helyzetekre.
