Borítókép: freepik, freepik.com
A meséknek megszámlálhatatlanul sok pozitív hatása van: fejlesztik a képzelőerőt, oldják a belső feszültséget, példát mutatnak, elmélyítik az emberek közötti személyes kapcsolatokat, segítenek egy egészséges énkép kialakításában. Ezen számos, egyénre előnyös tulajdonságának köszönhetően a régi időkben mesét nemcsak gyerekeknek mondtak. A felnőttkor küszöbén álló fiataloknak ezek a történetek mankót jelentettek, kapaszkodót – egyfajta tudáscsomagot, ami segített nekik eligazodni a nagybetűs élet kihívásaiban. A mese mindenkinek szólhat életkortól függetlenül, gyógyító hatásai pedig vitathatatlanok.
Enyhíti a belső feszültséget
Amikor egy mesét hallgatunk vagy olvasunk, fantáziánk fehér vásznán kibontakozik a történet; lelki szemeink előtt megelevenednek szereplők, helyszínek. Ösztönösen azonosulunk valamelyik karakterrel, így abba a problémás konfliktusba is könnyen bele tudjuk képzelni magunkat, amivel az adott szereplőnek szembe kell néznie és meg kell bírkóznia. Minden jó mese kötelező eleme az a bizonyos “happy end”, a boldog végkimenet, ami nélkül nem lenne mese a mese. Ahogy a főhős kibogozza a történet összegabalyodott szálait és a végére minden elrendeződik, eljön a katarzis, úgy érezhetjük, mi is ott voltunk az események sűrűjében, hozzájárultunk a probléma szerencsés megoldásához. Ezáltal a saját életünk konfliktusaival, nehézségeivel is nagyobb önbizalommal és bátorsággal tudunk szembenézni. Ezért sem véletlen, hogy amikor este, egy hosszú nap után nyúzott és fáradt szülő a százszor ismételt mese olvasása közben véletlenül kihagy vagy máshogy mond egy részletet, a gyerek azonnal kijavítja, nem enged változtatni rajta. Itt a gyerek nem a szülő utolsó épen maradt idegeit szeretné szétszedni, csupán arról van szó, hogy pont abban a pici részletben van elrejtve az a létfontosságú információ, amire szüksége van a feszültségei kezeléséhez, problémái megoldásához. Persze önmagában nem a mese gyógyít, hanem a kapcsolat, amibe érkezik, ez segíti majd a szülőt és a gyereket, hogy a gondokat együtt oldják meg, a közös öröm megélése pedig érzelmi biztonságot teremt, amire minden gyermeknek (és felnőttnek) szüksége van.
Empátiára tanít, irányt mutat
A mesék nem csak egyszerű, kedves kis történetek csillámporral és szivárvánnyal meghintve, ennél sokkal mélyebb, ősibb üzenetet közvetítenek. Magukban hordozzák mindazt a felhalmozott tudást és tapasztalatot az életről, világról, amit évezredek során egyik nemzedék adott át a másiknak, mint egyfajta stafétabotot. A gyerek a mesék kontextusában találkozik először – a számára dekódolható nyelven – a jó és rossz fogalmával. Megtanulja, hogy a jó, előbb vagy utóbb, de mindig győzedelmeskedik, mert egy igazságos világban nem is lehet másképp, míg a rossz megkapja méltó büntetését. Ez a kép reményt és bizalmat ébreszt benne a világgal kapcsolatban. A történet tanulságait beépíti a saját valóságába, így fokozatosan fejlődik érzelmileg. Ennek hatására elérkezik arra a pontra, amikor már elkezdi érdekelni más emberek, élőlények sorsa, élete és érzelmei. Megtanulja, pontosan mit is takarnak azok a fogalmak hogy bátorság, jóság, igazságosság, hűség, együttérzés. Ugyanezekben a történetekben találkozik – szerencsés esetben – ezeknek a szavaknak az ellenpólusaival, félelemmel, erőszakkal, irigységgel, gyűlölettel. Megtanulja, van remény az utóbbiak legyőzésére, hiszen a főhős pontosan ezt teszi, szeretettel lesz úrrá a gyűlöleten, bátorsággal a félelmen. A gyerek ösztönösen és szívesen azonosul a főhőssel, akihez öntudatlanul is szeretne hasonlítani. Ezt megkönnyíti, ha a saját környezete is ezt a fajta attitűdöt tartja helyesnek és követendőnek.
Mélyíti a kapcsolatot, fejleszti a nyelvet
A meséket tipikusan a gyermeki léthez szokták kötni, a mesélés folyamatában a gyereket figyelő, aktív, a szülőt, felnőttet passzív félként feltüntetve. Holott a mese nemcsak a gyerekről, hanem a felnőttről is szól, a kettejük közötti kötelékről, az egymáshoz való kapcsolódásról, a befelé figyelésről és a belső képalkotásról, ami által jobban megismerhetik önmagukat és egymást. Pontosan ezért fontos a mesemondást a lehető legkorábban, már magzati korban elkezdeni. Kutatások mondják ki, hogy ha a kismama mondókákat, ütemes versikéket mond, dúdolgat a várandósság kilenc hónapja alatt a születendő gyermekének, akkor a magzat, születése után “felismeri” azokat a játékos verseket, amiket még pocaklakó korában hallgatott, és reagál is rájuk. Persze itt nem a szavakat ismeri fel, hanem az ütemet, a dallamokat. Azért is fontos ilyen korán kezdeni mesélni, hiszen a magzat hamarabb szerez tapasztalatot anyanyelvéről, mint ahogy megszületik, előbb kezdi el megtanulni azt, mint ahogy kimondja az első szavakat. Bizonyított tény, hogy a magzat számára a legfontosabb hanghatást az őt váró családtagok beszédhangja jelenti, ez segíti elő az agy és a kognitív funkciók mielőbbi fejlődését. Ha az első nyelvi tapasztalatait mondókák és versikék határozzák meg, akkor anyanyelve legtisztább nyelvi forrásaival kerülhet kapcsolatba.
Ezt a mesélést érdemes folytatni a gyerek születése után, mindig az életkorának megfelelő mesét olvasva vagy mondva neki. Ezek a mesemondási, mesehallgatási helyzetek kiváló lehetőséget teremtenek a szülő-gyerek kapcsolat ápolására. Ha a mindennapok teendői közül kicsippentünk pár percet mesélésre, idővel szokássá és rutinná válhat. Így a mesélés igazi minőségi időtöltéssé alakul a családok életében. Biztos pontot teremt, ahol a gyerekek és a felnőttek egyaránt kikapcsolódhatnak. Lehetőséget ad a lassításra és arra, hogy ténylegesen egymásra figyeljenek. Ami nagyon nagy kincs, ebben a folyton rohanó, folyton változó, bizonytalan világban.
