Borítókép: A Hallgató Magazin stábja az universum.hu csapatával
Mi történik a magazin kulisszái mögött a nyáron? – teheti fel a költői kérdést árnyékban fröccsöző olvasónk. A választ alig remélő kérdésre azonban most mégis reagálunk: fesztiválozunk. S hogy milyen módon? Rendhagyóan. Július 12-16 között ugyanis résztvettünk az idén Sukoróra szervezett EFOTT fesztiválon. Négyfős csapatunk az universum.hu-val együttműködve azon dolgozott, hogy megpróbálja megérteni a fesztiválozók élményeit, kihívásait, mindennapjait. Az együttműködés során különböző internetes tartalmakat gyártottunk: interjúztunk, videóztunk, vágtunk.
Csapatunk eddig nem ismert perspektívából láthatott rá a szervezői feladatok pezsgő és fáradságos munkájára, más utakon juthatott az előadókhoz és fesztiválozókhoz, egyúttal ismeretlen feladattal találkozott: megpróbált eljutni az olvasókhoz a videós újságírás sajátos lehetőségét nyújtó Tiktokon keresztül. A fesztiválon szerzett szakmai élmények stábunkra ösztönzően hatottak. Éppen ezért úgy gondoltuk, egy körkérdés formájában érdemes a résztvevők gondolatait tolmácsolnunk olvasóink felé, különösen pedig azoknak, akik szintén a média területein és felületein képzelik el magukat a jövőben.
Rácz K. Bence (Hallgató Magazin, Kultúra rovat): Miért különösen érdekes egy újságíró számára az a terep, amit egy fesztivál tud nyújtani?
Halász Levente (Tech rovat): Egyrészt a tudósítás élménye miatt. Rengeteg olyan különös történés akad egy ilyen eseményen, amit egy újságírónak érdemes megőrizni, feldolgozni, majd továbbadni. Másrészt pedig a kapcsolatépítés miatt. Egy ilyen jellegű eseményen ugyanis nemcsak szakmai kapcsolatokat lehet építeni! Nem a “networkingről” van szó. Szerintem összességében a fesztiválok egyik legnagyobb előnye és lehetősége, hogy sokféle emberrel találkozik az ember. Megismerkedik különbözőbbnél különbözőbb alakokkal, akik valahogy hatnak rá. Végső soron ez újságíróként is érdekes lehet.
Kovács Patrik (Gyártásvezető): Egy fesztivál mindenképpen a sok sztori miatt lehet érdekes egy újságírónak. Eleve ennyi ember nagyon sok jó történetet gyűjtött már össze korábban. Ezeket mindenki hozza magával. Másrészt egyesével és közösen is új, szokatlan események történnek velünk. Épp emiatt a fesztivál egy olyan intenzív eseménytípus, ahol nagyobb a valószínűsége az izgalmas történetek keletkezésének.
József Nóra (Kultúra rovat): Miért ne lenne? Viccet félretéve, a sokszínűség, az emberek vegyesvágott tömegében biztosan akad valami érdekesség, ugyanígy a koncertek és a kitelepülések isváltozatosak. Én is voltam a heavy metáltól kezdve, a pop-rock-on keresztül a trapig mindenféle műfajú koncerten. Amennyire időm engedte, a kitelepüléseket is megnéztem. Nagyon jó élmény volt például látni és beszélni a politikai pártok ifjúsági tagozataival egy teljesen semleges, épp ezért talán szokatlannak tűnő terepen. Készítettünk velük egy könnyed videót, amelyben arról kérdeztük őket, hogy mi lenne a pártjuk mesefigura-kabalája.
Én nagyon féltem, hogy hogyan állnak majd hozzánk, de pozitívan csalódtam. Nyitottak voltak a beszélgetésre, az érdeklődés mindkét fél részéről megvolt, nem küldtek el minket, sőt több helyen még marasztaltak is. Ez a nyitottság és érdeklődés, úgy gondolom, az újságírói munka esszenciája. Ez a “terepmunka”, ha nem is tradicionális értelemben vett újságírói projekt volt, inspirálóan hatott arra, amivel szeretnék foglalkozni a közeljövőben.
RKB: Ha egyetlen emlékezetes élményt kellene kiemelnetek – arról, hogy mi volt a legjobb szakmai élményetek – mi lenne az?
HL: Nn kamerázni és vágni mentem a forgató stábba, így engem nem láthattak a nézők. Ha csak a terepet és a forgatás részét nézzük a tartalomgyártásnak, akkor a legjobb élményem az volt, amikor a nulladik nap – még nem sok rutinnal – megindultunk Patrikkal a kempingbe, hogy anyagokat vegyünk fel az érkező fesztiválozókkal. Ekkor történt, hogy három lány csak azzal a feltétellel egyezett bele az interjúba, ha segítünk nekik felállítani a “bonyolult” sátrukat. Mi pedig ennek eleget is tettünk! Sikerült felvennünk az interjút a legalább fél óra hosszán át tartó sátorállítás után… Ha a háttérmunkát is ide vesszük, akkor igazából bármelyik videó vágása jó élmény volt számomra, de főként a “vízipisztolyosé”.
KP: Nehéz kiemelni egyet a sok közül. Eleve az egész fesztivál egy hatalmas élmény volt ilyen szempontból. Különösen, mert még így, kamera előtt nem próbáltam ki magamat. Egészen új és meghatározó volt számomra az élmény, hogy villáminterjúkat kell készíteni olyan emberekkel, akikhez éppen akkor mentem oda és fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak tőlük. Igaz, néha jól megválogattam, hogy kihez megyek oda, folyamatosan a jó karaktereket kerestem.
JN: A fotósárok. A harmadik és negyedik napon elkezdtem innen videófelvételeket felvenni. Ez egy olyan hely a színpadok közvetlen előterében, ahová csak karszalaggal lehet bemenni, sokszor ráadásul – biztonsági okokból – nem is lehet végig maradni. Nem is voltam rá felkészülve, de olyan hirtelen kapcsoltam át átlagos zenehallgatóból tartalomkészítővé, hogy csak na! Engem lepett meg a legjobban, hogy nem arra fókuszálok, hogy tomboljak és torkom szakadtából énekeljek. A zsigereimben azt éreztem, hogy ott és akkor feladatot kell teljesítenem és a munkámat végeznem.
RKB: Hogy érzitek, miben fejlődtetek a legtöbbet az EFOTT “terepmunkán”?
HL: Én korábban több helyen is vágóként dolgoztam, igaz, célzottan TikTokra még sohasem vágtam. Még egy tanfolyamot is elkezdtem csinálni, hogy járatos legyek a platformra való tartalomgyártásban, “a műfajban”. Így, élesben még nem vágtam hasonló formátumú anyagokat, de az EFOTT alatt ez is megtörtént. Számomra egy fajta szakmai gyakorlatot jelentett ez a munkamódszer, és szerintem ezen a szokatlan terepen sikerült is valamennyit fejlődnöm.
KP: Az előző kérdésedhez kapcsolódva kell válaszolnom. A legjobban talán abban fejlődtem, hogy a végére már nem zavart, ha valaki visszautasította a válaszadást. Kevésbé szakmai, inkább emberi ez a fejlődéstörténet. A visszautasítástól való félelmemet már sokkal jobban tudtam kezelni a végére. Ehhez kétségtelen, hogy hozzá kell és lehet is szokni.
JN: A legtöbb kihívással talán maga az interjúztatás járt. A képernyő mögül könnyű azt hinni, hogy az az 5-10 ember, akik az ilyen típusú videókban szerepelnek, pont azok, akiket elsőre fog ki a tömegből az őket kérdező. Korántsem. Folyamatos visszautasítás, gyengébb válaszok, vagy éppen ötletek, amik papíron jónak tűntek, viszont a fesztiválozókat annyira nem érdeklik. Számomra talán az okozta a legtöbb feladatot, hogy ezen túl tudjam magam tenni, ne szorongjak vagy stresszeljek rajta. A beköltözés napján legszívesebben sírni tudtam volna, hogy ez így bizony nem lesz jó.
Azt gondoltam, hogy a felvételekből nem lesz kész anyag, hiszen vagy senki nem akar válaszolni, vagy nem kapunk kreatívabb válaszokat, csak mindenkitől ugyanazt. Utólag látom, túlgondoltam azt, hogy hogyan menjek oda az emberekhez. Néha az ötlet bemutatása az interjúalanynak több időt vett igénybe, mint maga a kérdés és a válasz felvétele. Aztán ez szépen kifejlődött bennünk, hiszen ahogy láttam, a többieknek is hozzá kellett mindehhez idomulni. Az utolsó napokban már célirányosan mentem oda emberekhez. Már nem azon rágtam magam, hogy valami nem úgy jött össze, ahogy elterveztem. Nem magyaráztam túl magam, hanem minél ütemesebben próbáltam a munkámat végezni. Elengedni magam, talán ebben fejlődtem a legtöbbet.
