Mit olvasol? Semmit – Janne Teller: Semmi kritika

Mi történik, amikor egy marék fiatalból társadalom alakul ki egy közös ügyért? Elsőre inspirálónak hangzik az ötlet, de az irodalom számtalanszor feldolgozta és elrettentővé tette már ezt a koncepciót: sem A legyek ura (William Golding), sem a GONE-könyvsorozat (Michael Grant), sem a 100-könyvsorozat (Kass Morgan) nem ígér tisztán idilli állapotokat egy tinédzserek által újraformált világban vagy közösségben. Ez alól Janne Teller híres regénye, a Semmi sem képez kivételt: a történet meglepően nyersen mutatja be az egzisztenciális válságot és a leküzdése érdekében tett szélsőséges lépéseket, mindezt  tinédzserek szemszögén keresztül. A regényt először betiltotta, majd kötelező olvasmánnyá tette a dán kormány. 

A nyári szünet utáni első iskolanapon Pierre Anthon egyszer csak feláll, és kijelenti: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Nem megy többet iskolába, helyette egy szilvafán ül, és az órára tartó (volt) osztálytársainak prédikál új eszményéről. A regény a Pierre és osztálytársai közt zajló küzdelmet mutatja be. A tét óriási; a nyolcadikosoknak mindent be kell vetniük, hogy bebizonyítsák: van, aminek van értelme.

A mindenki által vágyott önmegvalósítás mögötti bizonytalanság fontos eleme a történetnek: ez az érzés töri meg Pierre-t. Ezért dönt úgy, hogy közömbössé válik az élettel kapcsolatban, és kerüli el így a felesleges szenvedést, csalódást. Az osztálytársak azonban kihívásként tekintenek e bizonytalanságra, és létrehozzák a Fontos Dolgok Halmazát, ami kézzel fogható bizonyíték arra, hogy mennyi mindenben lehet értelmet találni. 

A felnőtt olvasó hamar észreveszi az ellentmondást: a gyerekek annyira meg akarják cáfolni Pierre-t, hogy a saját eszmei értékeiket dobják ki egy halom tetejére. A halom egyre nő, amivel egy rosszindulatú játék veszi kezdetét, és a fiatalok egyre nagyobb és felkavaróbb áldozatokat követelnek egymástól. 

Habár abszurdnak – és talán kissé kegyetlennek – tűnhet, hogy tizennégy éveseket tesz az írónő ebbe a helyzetbe, az életkor fontos szerepet játszik a cselekményben. A Halmaz létrejöttéhez ugyanis az a belső indíttatás kell, amit legtöbben tinédzserként tapasztalnak meg először: a vágy arra, hogy célt és értelmet találjanak egy végtelen lehetőségekkel teli világban, véges idő alatt. A Fontos Dolgok Halmazának fenntartásához pedig a legfontosabb tényező a megfelelési kényszer, az az egymásra helyezett nyomás az áldozatok benyújtása során, ami idősebb (és ezáltal erősebb önazonossággal rendelkező) karaktereknél kevésbé lenne életbevágó.

Az elbeszélő (Agnes) az egyik legsemlegesebb karakter; nem kér nagy áldozatokat a társaitól, az eseményeket pedig cselekményközpontúan, saját megjegyzéseivel színesítve meséli el. Megbízhatónak tűnik, de a tetőponthoz közeledve egyre gyanúsabbá kezd válni. Agnes ugyanis fontos részleteket hallgat el az olvasótól: egyes párbeszédek, számára kényelmetlen témák és a tragikus zárópillanatok mind-mind homályosak. Az írónő így egyszerre védi meg a fiatalabb olvasókat, és kelt egy furcsa, gyanakvó érzést az idősebbekben: kihez beszél Agnes? A szüleihez? Egy nyomozóhoz? Egy barátnőjéhez? A saját, bűntudattal teli lelkiismeretéhez?

A Semmi a filozófia és a mindennapok egyik legégetőbb kérdésével birkózik meg, szűken kétszáz oldalon. Egy ártatlannak tűnő alapötlet, egy hófehér póló fekete festékbe mártva, megszaggatva, kicsavarva. Mégis reális, mégis szembejön velünk az utcán. Talán a szekrényünkben is van belőle egy, és a regényt olvasva magunkra ismerünk valamelyik karakterben. Mi azonban tudjuk a történet végét, láttuk a legrosszabb kimenetelt megtörténni, hiszen fejezeteken át olvastunk róla. Éppen ezért jobban tudunk dönteni, amikor előtör a vágy, hogy szilvafára másszunk vagy Halmazt építsünk.

(borítókép: konyvozon.hu)