Bármennyire is nem az a megszokott Ösztönlény vibe, amit korábban tapasztaltunk, minden elismerést megérdemel Krúbi legújabb albuma. Önkritikus, olykor melankolikus, néha felületes vagy épp mély és elgondolkodtató. Az albumot felvezető dalok talán okozhattak kétségeket számunkra, azonban Krúbit nem kell félteni, az esszenciális stílus és cinizmus megmaradt, csupán egy lehellettel több kritika és józanság keveredett bele a már jól megszokott darálásba.
Krúbi egy nem is olyan régi interjúban elmagyarázza nekünk, hogy úgy érzi, életében elért egy olyan pontra, ahol az Ösztönlénységet – már ha maga mögött nem is tudhatja –, felfedezte és igyekszik túllépni rajta.
Szörnyként hivatkozik a szatíriára, amit a színpadon mutat be nekünk, amely olykor nehézségeket okoz neki, bekebelezi vagy éppen felületet ad az önkifejezésre, és amiből megteremtette a legújabb albumát, a III. Krúbit.
Az album önkritikus, agresszív, vicces és melankólikus, egyszóval tehát: emberi. Első hallgatásra talán azt érezhetjük, hogy dinamikában vagy rímelésben nem azt a minőséget kapjuk, mint amihez az Ösztönlény albumban hozzászokhattunk. Ez valóban igaz, a pörgősebb számok is egy bizonyos pont után melódikusabb irányt vesznek, gyakoribb az ének, a refrén ismétlése, mint a korábbi dalokban. Nagy meglepetések sem érnek minket hallgatás közben, legalábbis akkorák, mint amilyeneket a korábbi albumokban átéltünk.
Valóban, Krúbi változott. Kifejti, hogy a hétköznapok nagyrészt egyre kevésbé viccesek és egyre inkább szomorúbbak. Megunta a „rocksztár élet” privilégiumait, ám mindennél fontosabb az, hogy magába tekint és analizál, és olyat tesz, amire talán korábbi dalaiban még nem volt példa: megoldást keres.
Krúbi változott, csakúgy, mint mi, ám ez csak hozzáad az élményhez. Annak az előadónak a szövegeit hallgathatjuk, és olyan témákról, amik egy átlagos sörözős estén akár közöttünk is elhangozhatnak, és akinek a dalaira évekkel ezelőtt – és persze még ma is – üvöltve ugrálunk vagy sírunk. Krúbi képessége arra, hogy a szívünkből énekeljen megmaradt, ezért lesz egyszerre újszerű és régi, és ezért lesz nagyszerű a III. Krúbi album is. Néhol azt érezhetjük, hogy egyes számok céljai sem világosak, azonban pár hallgatás után minden dalban megtalálhatjuk azt a valamit, amivel kapcsolódni tudunk. Néhol elgondolkodtat, néhol tombol, legtöbbször azonban a megszokott módon, a kettő történik egyszerre.
Mindegyik dal tartalmaz egy bizonyos szintű melankóliát, azonban legmegindítóbb és elgondolkodtatóbb dal az albumból talán a Tankcsapda Sem Hazudott Mindenben. Zene és szöveg szempontjából is változatos és váratlan élmény első hallgatásra, kicsit kijózanít. Erre vonatkozik leginkább az a megállapítás, hogy Krúbi olyan problémákkal foglalkozik, amik minket is érintenek ebben a korosztályban. A dal érintőlegesen politikai és önkritikus, és egy gyönyörű befejezéssel rendelkezik, szövege pedig tisztelettel adózik az amúgy korábban elviccelt Tankcsapdának.
A Mini Krúbira talán a legigazabb az a kijelentés, hogy a dalokat átitatja a józan önkritika, azonban az összes szám egyik alappilléreként szolgál a téma. Ezzel elérkezünk még egy indokhoz, ami azt igazolja, hogy a legújabb album megérdemli a figyelmet: országunk legnagyobb rappere nem csak olyan problémákat feszeget, amik minket is érintenek, hanem ami a hozzá hasonló előadókat is.
Krúbi méltósággal néz szembe a valósággal, és „érti, hogy ő is lehet, akinek a bulijára már többé nem vesz a sok kolis jegyet”, bár lássuk be, ettől még messze vagyunk.
És talán pont ez az, amiért könnyebben a szívünkbe fogadjuk és imádjuk: mert tudja, hol van az a határ, ahol az arcoskodás gáz, és nem válik azzá, akiket korábban kritizált. Nem érződik rajta az a görcsös, régi megszokotthoz való, ragaszkodástól keletkezett izzadságszag, ami többek között valóban a Tankcsapdán is érzékelhető. Az album aktuális, arról szól, ami jelenleg körbevesz minket és energikus, amennyi munkát igényelt, annyi benne van.
Ezért élvezhető minden szám, és ezért lesz időtlen a (III.) Krúbi.
