Borítókép: imdb.com
Premissza
A kiindulóhelyzet szerint adott két fiatal, Marianne Sheridan és Connell Waldron, akik osztálytársak. Marianne kevésbé népszerű, az emberek furcsának, csendesnek és főként magányosnak tartják. Ezzel szemben Connell népszerű, sportoló és rengeteg barátja van, de belül, a lányhoz hasonlóan ő is magányos.
Az iskolában könnyen megmutatkozó közös tulajdonságaikon kívül – mindketten jó tanulók, sokat olvasnak, okosak – jóval több közös vonás is megtalálható bennük; valójában mindketten befelé fordulnak, küzdenek önmagukkal és az előre elrendelt sorsukkal. Connell rossz anyagi háttérrel rendelkezik, viszont édesanyjával szoros és mély kapcsolatot ápol. Marianne tehetős családból származik, de sem anyjával, sem testvérével nem jó a viszonya. Családja is pont úgy kiközösíti őt, ahogyan osztálytársai. Ráadásként Connell édesanyja Marianne családjánál takarítónő, de ez szinte az egyetlen olyan pontja a történetnek, ahol érzékelhető a vagyoni különbségük. Ez az alaphelyzet talán klisésnek tűnhet, százszor lerágott csontnak, de akkor mégis miért ennyire felkapott?
Lélekelemzés, kapunyitási pánik, mindenkiben megbúvó problémák
A történet igazi életre való relevanciája abban rejlik, hogy olyan akadályokat, életeseményeket sorakoztat a szereplők elé, amelyekkel mi is nap mint nap találkozhatunk. Legyen az az egyetem kiválasztása, az első bulizás, vagy az első csók élménye. Amikor izzad a tenyerünk, alig kapunk levegőt és annyira izgatottak vagyunk, hogy pillangók repkednek a hasunkban. A történet valamennyi pontjával tudunk azonosulni. Épp ez az oka annak, hogy a könyv bárkit magával ragad, és nem ereszt el, teljesen beszippant a világa.
A szereplők személyiségében is felismerhetjük magunkat, mert a könyv és a sorozat is egyaránt figyel arra, hogy a szereplők ne csak fizikailag legyenek meztelenek előttünk, hanem lelkileg is – ez pedig egyaránt vonatkozik az önértékelésre, a családi dilemmákra és a felnőtté válásra is. Teljesen levetkőzve gátlásaikat, nyílnak meg egymás előtt, és ismerik meg egymás legnagyobb félelmeit, sebeit, amelyeket aztán egymásban próbálnak gyógyítani. A sorozat/könyv továbbá férfi szemszögből is feldolgozza a depresszió lépcsőfokait, kitér Connell lelkivilágára is.
Marianne és Connell kapcsolata – a sorozat dinamikája
Marianne és Connell előttünk éli át az első szerelem élményét. Azt, ahogyan az fáj, és azt, ahogyan minden pillanatban a másik után vágyakozunk. Ami köztük van, az igazi, egy percig sem kikényszerített vagy erőltetett, teljesen természetes, és mi is velük érzünk. Néha viszont a szereplők sem értik pontosan, mit éreznek, pont ugyanúgy, ahogy mi is belesodorjuk magunkat ezekbe a bizonytalanságokba, amikor szerelmesek leszünk. Aggódunk, túlgondolunk, titkolózunk, és sokszor nem kommunikáljuk a bennünk lévő frusztrációt a külvilág felé. Folyamatosan megkérdőjelezzük az érzéseinket, bizonytalanok vagyunk, de nem a másikban, hanem saját magunkban. Marianne és Connell is éppen ezeket az érzéseket élik meg, fel sem ismerve azokat, csak sodródva velük. Ez pedig néha eltaszítja őket egymástól, majd később újra egymáshoz rendeli őket.
A sors folyamatosan egymás elé rendeli a két szereplőt, újabb esélyt adva nekik, hogy ne kommunikáljanak félre. Viszont valamilyen külső vagy belső tényező miatt mindig elromlik, ami köztük van, és újra eltávolodnak. De mindketten érzékelik, és a történet valamelyik pontján be is vallják, hogy más iránt nem éreznek úgy, mint egymás iránt. A kérdés csupán az, hogy vajon a jövőben fognak-e? Egymásnak adnak komfortot, egymást jobban ismerik, mint saját magukat. Olyan mély a kötődés kettejük között, hogy újra és újra egymásra találnak. Telhetnek el évek, életszakaszok, de ők mindig össze vannak kötve, akkor is, ha nem gondolnak egymásra egy ideig, ott tudják folytatni, ahol abbahagyták. Ha nem is ennyi ideig húzódó, de hasonló szerelmet mindannyian megtapasztalunk, szerencsésen megtartva azt, vagy kevésbé szerencsésen eltávolodva. Mindkét esetben tanulva belőle, tapasztalva, mintákat szerezve és újítva. A történet dinamikája tehát a két szereplő között lévő feszültségből és kapcsolatból fakad, hol együtt, hol külön, más kapcsolatban, más országban, de mindig kapcsolódva egymáshoz. Hazudhatják önmaguknak sokszor, hogy már nem szeretik a másikat, de csak magukat csapják be vele, ugyanis amint újra egy helyre kerülnek, felismerik az egymásban való gyógyulást.
Természetesség, képi világ, életszerűség
Csak a sorozatot vizsgálva – hiszen ahhoz konkrét vizualitás, auditív élmény is társul –, sokak számára lehet vontatott, vagy eseménytelen. De vajon tényleg erről lenne szó? Nem hinném, hiszen minden jelenet tökéletesen tükrözi a valóságot – amikor néha kínossá válik a csend, vagy amikor fél szavakból is megértjük egymást. A sorozatban a szituációk egyszerűségén túl mindig mélyebbre kell látnunk. Olyan, mintha semmi nem történne, holott a szemünk előtt történik minden. Ha lemegyünk a lelki mélységekbe, akkor jól kirajzolódik előttünk az összes helyzet jelentősége. A szereplők közötti rezgések, a tekintetükben lévő szikrák, az, ahogyan csak egy pillanatra érnek egymáshoz, de az elindít egy megnyugvási folyamatot, ezek mind természetesek. Olyan dolgok, amik a legegyszerűbbek, de a leggyönyörűbbek, apróságok, amik csak bizonyos embereknek jelenthetnek mérföldköveket. A történet pedig erre mutat rá, arra, ami két ember között a világot jelentheti, másoknak pedig semmit. Mi is ennek a folyamatnak vagyunk a részei a saját életünkben, a szerelmeinkben, az apró dolgok felnagyításában, amit mások nem érthetnek. A mély kötődésekkel, amiket szavakkal nem lehet megmagyarázni, „csak” érezni tudjuk őket. A képi világ továbbá ügyel a jelenetek színezésére is: a mélabúsabb jelenetek fakóbb, sötétebb, a vidámabbak pedig élénkebb színvilágot kapnak. Néha másodperceken keresztül csak csend honol a képernyőn, néha pedig annyira sok minden tárul elénk, hogy kapkodnunk kell a fejünket. Ezek pedig jelentőséggel bírnak, természetességgel átitatva, ezzel egyaránt nehezítve és könnyítve az azonosulást. Ugyanis sokszor nehéz felismernünk az érzéseket, de amint ez mégis sikerül, azonnal átérezhetjük a helyzetek súlyát.
Mit vehetünk magunkhoz a történetből?
Sokak számára tűnhet közhelyesnek vagy unalmasnak a cselekmény. Ez talán azért lehet, mert nem merik belátni annak tényét, hogy tudnak azonosulni a karakterek mélységeivel, félelmeivel és frusztrációival. Fontos azt megértenünk, hogy a szereplők fejlődnek, túlmutatnak önmagukon és megismerik magukat. Habár a végkifejlet a nézőre hagyja a továbbgondolás lehetőségét, addig is elszór fontos morzsákat. Megismerteti velünk azt, hogy minden kapcsolat hullámvölgyeket él át, és ez rendjén is van, ha időben felismerjük a problémát. Láthatjuk, ahogyan Marianne és Connell szinte végig menekül attól, hogy egymással való viszonyuk akadályait megbeszéljék, nézőként pedig ennek negatív hatásait is megfigyelhetjük. Megismerjük az önismereti folyamatot, ami sokszor nehézkes, de szükséges, és kell ahhoz, hogy a kapcsolataink működni tudjanak. Megtanulhatjuk, hogy a saját igényeinket, félelmeinket, érzéseinket nem szabad titkolnunk a hozzánk közel állók elől, mert az csak problémákat és félrekommunikálást eredményezhet. Összességében, rávezethet minket arra, hogy sokszor a legkézenfekvőbb dolgok mellőzésével – mint a kommunikáció vagy önmagunk ismerete – okozhatunk magunknak mély sebeket, amelyeket aztán egymásban szándékozunk begyógyítani.
