A szemétszedésen részt vevő csapat

Pozitív addikcióm – Így függtem rá az önkéntességre

Magyarországon minden századik gyermek állami gondozásban nő fel, ez az arány megközelítőleg 20 ezer fővel egyenlő. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány naponta átlagosan három szuicid tematikájú felkeresést fogad a fiatalok (24 év alattiak) irányából. Az országban minden huszonötödik kutya és minden harmadik macska kóbor állatnak minősül. 3 éve hallottam először ezekről az adatokról. Nem sok ötletem volt arra, hogy mit is tehetnék a különböző társadalmi problémák legalább bizonyos szegmensének az enyhítésére, de elhatároztam, hogy rátalálok arra a formára, amibe egy kis erőfeszítést fektetve én is segíthetek. Végül elmentem önkénteskedni.

Látogatás az idősek otthonában

Az első önkéntes munkám egy idősek otthonában zajlott. Bár nem tudtam előre, hogy mi fog rám várni az ott töltött idő alatt, a tárt karú fogadtatást látva örömmel léptem át a közösségi szoba küszöbét. Az otthonban többnyire olyan emberekkel foglalkoztam, akiknek kevés látogatójuk volt, hiszen feladatom javarészt annyiban merült ki, hogy igyekeznem kellett tenni az ottlakók unalma ellen, és mindenkinek biztosítani a kellő társaságot.

Sokan nehezen tudják elképzelni azt, hogy egy szépkorúakkal összezárt helyiségben bármilyen lelkileg pozitív hozományra szert lehet tenni, egy-egy idős nénitől vígan átnyújtott ajándék sütitől eltekintve. A kijelentést cáfolva, őszinte megvallásom szerint a legszebb élményeim jelentős részét azoknak a pillanatoknak köszönhetem, melyeket ezekkel az idős emberekkel töltöttem! Az általam napirendre tűzött programok mindig fakultatívak voltak, általában társasjátékoztunk vagy közösen filmeztünk.

Néhány alkalom elteltével az idősek között és köztem kialakult egyfajta kölcsönös edukáció. Míg én mindenkit megtanítottam e-mailt küldeni az unokáknak, a lakók minden igyekezetükkel szerették volna belém fektetni a több évtized alatt magukra szedett kötögetés legbonyolultabb mozdulatait, de az ügyetlen kezeim hisztérikusan tiltakoztak az ügy ellen. Bár az idősek otthonában töltött három hónapom alatt sajnos nem tanultam meg kötni, keresztrejtvényfejtésben vagy Pisti bácsi-féle favicc mesélésben azóta is verhetetlen vagyok!

Meseolvasás gyermekkórházakban

Még a koronavírus terjedése előtt lehetőségem nyílt arra, hogy gyermekkórházakat járva beteg, huzamosabb ideig bent fekvő gyerekeknek olvashassak mesét. Én rendszerint a Péterfy Sándor Utcai Kórház Rendelőintézet és Baleseti Központ Gyermektraumatológia osztályát látogattam, és minden alkalommal egy Andersen-mesével ismertettem meg a gyengélkedőket. Ez a foglalkozás a K&H Gyógyvarázs nevű kezdeményezésének köszönhetően jött létre, és reményeim szerint a Covid-19 tényleges leküzdése után ismét lehetőség nyílik majd arra, hogy egy kis törődést biztosíthassunk a kicsiknek. A kórtermekben töltött órák mind a betegeknek, mind a meseolvasóknak rengeteg szeretetet és pozitív energiát nyújtottak, én magam is nagyon sokáig ezekből az alkalmakból nyertem magamnak egy kis színt az egyébként sokszor szürkés, további hétköznapokra.

Az egyik beteg kisgyerektől ajándékba kapott festmény

Szemétszedés az Erzsébet Ifjúsági Alap országos kezdeményezésével

Bár az elmúlt években számos önkéntes programban vettem részt, az Erzsébet Ifjúsági Alap országos kezdeményezése, amihez 2020. márciusában csatlakoztam rendkívül maradandó élményt nyújtott számomra. A program az önkéntesség és a környezetvédelem fontosságára hívta fel a figyelmet.

Egy kisebb csapattal látogattunk el a Felsőrákosi-tó Természetvédelmi Területhez, ahol a tanösvény mentén folyamatosan szemétbuckákba ütköztünk, így a többiekkel zsákot ragadtunk és egész nap szemetet szedtünk. Egy teljes napot a területen töltve sikerült összeszednünk több kilónyi pet palackot, régi zseblámpákat és elemeket, évek óta lejárt szúnyogírtókat és régi sminkpalettákat is. Borzasztó látvány volt az erdőben felhalmozott szemétkupacok tömkelege, de a program végeztével, mikor magunk mögött hagytuk a már letisztított zöldet, hatalmas lelki megnyugvással gazdagodtunk, hiszen egy pár fokkal könnyebben lélegző Felsőrákosi-tót hagyhattunk a hátunk mögött.  

Az elmúlt három év tapasztalata alapján úgy látom, rengeteg fiatal nem azért nem vállal önkéntes munkát, mert nincs rá lehetősége, sokkal inkább azért, mert a különböző társadalmi problémákat az emberek nem azonosítják saját ügyként. Felmerülhet hát a következő gondolat: Az önkéntes munka az egyén kérdése, vagy sokkal inkább társadalmi kötelezettség?