Borítókép: A darab plakátja. Forrás: port.hu
Montag (Pál András) foglalkozása szerint tűzoltó, ám ekkorra a szakmájában dolgozók nem oltják, hanem szítják a tüzet. A kerozinnal felélesztett láng segítségével az irodalmi alkotások utolsó maradványát is el akarják tüntetni, hogy ne maradjanak gondolatébresztők, hiszen a gondolkodó polgárok veszélyt jelentenek a világrendre. 451 Fahrenheit, a hőmérséklet, amin a papír elég – ez a tény a darab elején is nagy hangsúlyt kap.
A főszereplő gond nélkül éli dolgos mindennapjait, ám egyfajta különleges szikra elindítójaként feltűnik a színen Clarisse (Berényi Nóra Blanka), majd később a hajdani irodalomtanár, Faber (Schneider Zoltán), akik fokozatosan eltérítik Montag-ot az életútjáról, és olyan kérdéseket ébresztenek a férfiban, amelyek alaposan felforgatják életét, még a hatalommal is szembefordítják őt.
A darab dramaturgiájában és a színpadtechnikában jelentős szerepet kapnak a mozgókép eszközei, valamint a vetítővásznas megjelenés (hiszen a regényben ez az egyik legemlékezetesebb kép a jövőről). Amikor nem a színpadon az üvegfalak mögött, hanem a színfalakon túl, kamerával láthatjuk a színészeket, ahogy más szobákban vagy a nézőtéren mozognak. A kis teátrum minden szeglete be van mutatva, elhelyezve ezáltal a nézőt is a darab kreálta világban. A klasszikus színpadtechnika és a mozgókép tehát szervesen építkeznek egymásból.
Amellett, hogy a novella eredeti szövegét tartalmazza, az irodalmi utalások hagynak teret a kreatív szabadságnak, amivel épp a megfelelő mennyiségben élt a rendezés. Az aktualitásban segített az is, hogy az eredeti regény megszületésekor még nem ismert írók is szerepet kaphattak az elégetendő könyvtárban, ezáltal a gondolatok is modernebbek a regényhez képest. A néhol improvizatívnak ható, egyszerűbb nyelvezetű párbeszédek kicsit földhözragadtabbá teszik a történetet, de a mondanivaló mindvégig egyértelmű marad.
A darab saját esztétikája mellett magában foglalja a korábbi adaptációk elemeit – világhírű regény lévén nem ez az első alkalom, hogy a könyvet más formanyelvre is lefordítják. A vizuális ingerek az 1966-os Truffaut adaptációt idézik vissza, míg a színpadi megoldások a maga Bradbury által megvalósított színdarabra utalnak. Mindemellett rengeteg hely van az aktualizálásra és a kontextusba helyezésre.
Némileg csorbítja az üzenet tisztaságát a kicsit összeszedetlen dramaturgia és a drámai ív csapongása, ami miatt a vége felé nem tűnik koherensnek, jövőbe tekintőnek a narratíva. Montag dilemmája a mindenkori hatalom, vagyis az eddigi élete és a nonkonformizmus között egy bábszerepbe kényszeríti őt, ám ezt a dilemmát nem igazán sikerül feloldani. Helyette inkább egyfajta figyelmeztetésnek tűnik a nézők számára a befejezés.
Mi lehet a mű aktualitása?
Ugyan történtek frissítések a színpadi megvalósítás során (például egy okostelefon abban az időben már elavult eszköznek számít), a falakon mozgó képek és a gondolatcenzúra egyenesen Bradbury lapjairól kerülnek fel a színpadra. A világ rohamosan hajt az egyformaság, az identitásveszteség és az összekötöttség felé. A gondolatok pedig egyre inkább a villódzó képekben és a vizuális ingerekben jutnak az emberek fejébe.
A darabban megjelenő, hasonlóan cikornyás vizuális ingerek amellett, hogy eltántorítják vagy lesokkolják a nézőt, ugyanakkor el is kápráztatják, hiszen nap mint nap hasonló közlésmóddal találkozhatunk a hagyományos és a közösségi médiában, így jutnak el hozzánk a luxustermékek, a politikai kampányok és a hirdetések is.
Amíg műsoron van, érdemes megtekinteni, hiszen a társulat tagjai minden előadás előtt könyveket rejtenek el a nézősorok között. Különleges intellektuális élményt adhat, ha a néző felismeri a színdarab során idézett írókat – Rudyard Kipling, John Steinbeck, Thomas Mann, csak hogy néhányat említsünk – hiszen így emlékezhetünk, hogy a kultúrkincsünket őrizni és továbbadni nemcsak kiváltság, hanem felelősség is.
