Képek: Halmai Tifani Zoé
Interjúnkban Dávid Csengével, a Spagetti Lakóautó Podcast egyik műsorvezetőjével beszélgettünk.
Amikor belevágtatok ebbe az egészbe, még nem volt sok podcast csatorna a piacon. Nektek hogyan jött az ötlet?
Négy éve jött a megvalósítás ötlete. Annak idején csak annyit kérdezett a podcastos cimborám, hogy van-e kedvem adást készíteni, és én anélkül, hogy pontosan tudtam volna, hogy ez mit is jelent, belementem. Az motivált minket, hogy mindig is szerettük a gondolatainkat megosztani másokkal és szomjaztuk a visszajelzést. Gondoltuk, ezáltal kialakíthatjuk a saját kis közösségünket. Ez szerencsére sikerült is: létrejött egy olyan kör, amiben a hozzánk hasonló gondolkodású emberekkel rendszeresen ideákat cserélhetünk.
Arra viszonylag sok lehetőség van, hogy megkapd a „szomjazott visszajelzést”. Hogyan jött maga a formátum?
A műsorvezető társam, Robin korábban nagyon sok novellát írt, én pedig a Twitter oldalamon osztottam meg a gondolataimat. Az első számú feladatunk az volt, hogy ezeket a dolgokat egy közös médiumba csempésszük.
A rádió mindkettőnk gyerekkorában egy fontos építőelem volt. Ez a forma egyszerre tud társaságot és kellemes háttérzajt kölcsönözni – megadja a kívánt komfortot. Videót semmiféleképp se szerettünk volna készíteni, kínosak vagyunk videófelvételen! Mi a hangunkkal csillogunk, a frizuránkkal nem törődünk beszélgetés közben.
Elég random témákat szoktatok górcső alá venni. Hogyan jött a tematika?
Megragadtad a kulcsszót, a témák mindig hasraütés-szerűen jönnek. Egyikünknek eszébe jut a kérdés: „Csináltunk már adást a tojásról?” – és a következő héten csinálunk egy adást a tojásról. Nem gondolkodunk túl sokat, egyszerűen csak kigondolunk valamit, elkezdünk kutatni és az ötletünket megpróbáljuk adássá kerekíteni. Az a koncepciónk, hogy olyan dolgokat boncolgassunk, amikkel egyébként minden nap találkozunk, de sosem gondolkodunk el rajtuk. Például te is láttál már borsót, de azt tudod, hogyan csinálnak belőle tejet?
Milyenek a hallgatói visszajelzések? A követők tudják tartani veletek a lépést?
A hallgatóink nagyon szeretik a barátságunkat és azt, ahogyan egymásra reflektálunk. Sőt, ők is folyamatosan reflektálnak a mi beszélgetéseinkre! Egyszer például meséltem a tibeti torokéneklésről, két hallgató pedig telegrammon egy borzasztóan hosszú kibeszélésbe kezdett az említett éneklési stílusokról. Önjáró ez a gépezet.
Inkább hallgatóid vannak, vagy inkább közösséged?
Nagyon a közösség felé tart. Az, ahogy a hallgatóink is egymással beszélgetnek, az lényegesen túlmutat a mi műsorunkon. Mi teret adunk arra, hogy ezek az emberek csatlakozzanak egymáshoz – a mi témáinkon keresztül.
Vannak konkrét törekvéseitek a közösség erősítésére?
Elsőszámú célként nem szerepel – és nem is szerepelhet – az, hogy közösséget képezzünk. Egy podcasternek a legfontosabb tulajdonsága az önazonossága, ezért úgy kell beszélnie, hogy minimális, vagy semmilyen motivációja ne legyen az üzenetén túl. Máskülönben elveszne egy olyan szabadság, hogy természetes dinamikájában folyjon a beszélgetés. Így születnek azok az adásaink, amikor több, mint két órán keresztül tulajdonképpen semmiről nem beszélünk, ez mégis nagyon szórakoztató tud lenni.
Egyszer említetted, hogy szoktál ajándékokat kapni a hallgatóktól. Tudnál példákat mondani?
Tanácsokat például rendszeresen szoktunk kérni és kapni, de vannak indirekt ajándékok is. Egyszer például említettem adásban, hogy a karácsonyt nagyon szeretném a Londonban élő szerelmemmel tölteni, erre valaki a hallgatók közül meglepett egy ajándék repjeggyel.
Volt egy 24 órás, közönségtalálkozóval egybekötött élő adásotok is. Hogy lehet felkészülni egy ilyen adás-dömpingre?
Igen, a csatorna hároméves szülinapja alkalmából szerveztük ezt az eseményt Robinnal. Nagyon kellemes élmény volt, viszonylag sokan eljöttek és készültek nekünk takarókkal és szendvicsekkel. Tudják, hogy mivel lehet számunkra a legnagyobb örömet okozni!
Természetesen egy ilyen aktív 24 órára teljes egészében lehetetlen felkészülni. Az adásba olyan elemeket próbáltunk beépíteni, mint „17 tételes energiaital kóstoló”.
Az egyetemen anglisztikát tanultál, sok köze nem volt a tanulmányaidnak a podcast készítéshez. Számodra ez egy öntanító folyamat volt?
Abszolút. Leginkább a saját és más podcasterek bugdácsolásaiból igyekeztünk tanulni. A közönség szintén rengeteg tanácsot adott.
Ha már más podcasterek – gyakran lehet találkozni különböző youtuber közösségekkel, kollaborációkkal és díjátadókkal. Ez a „ti köreitekben” mennyire van jelen?
Én ebből csak egy mikroszkópikus szeletet tapasztalok. Van egy „podcaster baráti társaságunk”, akikkel létrehoztunk egy, a régi rádiózás mechanikáján működő csatornát, az MR4 online rádiócsatornát. Ez élőben közvetít három podcast csatornát, heti három alkalommal. Ebből az egyik mi vagyunk, a másik kettő a Gomba Presszó és a Vendéglő a világ végén.
Törekvéseket látok egyébként, például telegrammon is van magyar podcaster csoport, de mi ebből kilógunk.
Talán azért is működik ez a szűk baráti kör, mert – tekintve, hogy a podcast fogyasztók száma nagyon alacsony – a hallgatóink nagyjából azonosak. Iszonyatosan nehéz a nem podcast hallgatóból podcast hallgatót csinálni, tehát a réteg, aminek tartalmat gyártunk, nagyon vékony.
A rádió mégis képes a mai napig rengeteg hallgatót bevonzani. Mit gondolsz, mi lehet a gát az átmenet között?
A rádió legnagyobb szerencséje a szelektálatlanság. Azt csak bekapcsolod, és nem kell a témák között válogatni – szűretlenül áramlanak feléd az információk. A jó podcast megtalálása energiabefektetést igényel, megtalálni a jó témát és a jó podcastert.
Vannak még célok a jövőre nézve?
A legnagyobb drog a hallgatószám. Az elején percenként néztük a hallgatók számát, a tizedik hallgatónál Robinnal pezsgőt akartunk bontani.
Az egy belsős vicc egyébként a podcastereknél, hogy soha nem beszélünk a hallgatók számáról – hiszen ez nyilván mindenkinél bántóan kicsi, kevés minden olyan podcastnak a hallgatottsága, amit nem egy eleve híres ember csinál. Viszont annak ellenére, hogy milyen kicsi ez a közösség, rendkívül erős!
A cél tehát nyilván az lenne, hogy gyarapodjon a hallgatók száma, de amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy ezzel amúgy szeretnék-e bármit is elérni, rájövök arra, hogy nem igazán. A legnagyobb vágy persze annak az illúziónak a kergetése, hogy egyszer ebből éljek meg.
Szerinted ez egy valós elképzelés Magyarországon?
Itthon még nem, de azt érzem, hogy elkezdtünk mozogni ebbe az irányba. Ha lassan is, de az a pici hógolyó már elkezdett gurulni a hegy tetejéről, és én hiszem, hogy egyszer el fog ez odáig érni, hogy jól meg lehessen belőle élni. Az egy szép pillanat lesz. Amerikában ez már probléma nélkül működik.
Említetted, hogy Angliába fogsz költözni. Tekintve, hogy a felvételeket együtt szoktátok felvenni, nem félsz attól, hogy ez szabotálni fogja a közös munkát?
Bízunk benne, hogy alapjaiban véve a csatorna nem fog megváltozni, mindössze a felvétel módja lesz más. Az a tapasztalat megnyugtató, hogy a karantén idején is külön vettük fel az adásokat és probléma nélkül működött a gépezet.
Van egyébként egy Vészprotokoll című adásunk, amiben összeszedtük az összes lehetőséget, ami emberileg történhet egy műsorvezetővel. Van vészprotokoll arra az esetre, ha egyikőnk megbolondul, vagy megnémul, de arra is, hogyha egyikőnk megöl valakit, kell-e a börtönből folytatni a csatornát. Szóval mindenre felkészültünk!
