borítókép: f21.hu
Az ebédlőasztalnál ülök. Az öcsém bejelenti, hogy mától lehet használni az utat, aminek a felújítását már évek óta várjuk. Apám bólint, hogy igen, ő már ment is rajta. És milyen? – érkezik édesanyámtól a kérdés. Csend, apám megrándítja a vállát. Milyen lenne? – kérdezi aztán. – Úgyis tönkremegy egy-két év múlva.
Elvicceljük, nem beszélünk róla tovább, mert tudjuk, nem az úttal van a baj, és apám elégedetlenségét nem a sima aszfalt fogja előidézni. Ő mérges az utcára, mérges a falura, a városra, a régióra, az országra, az életre. Arra, hogy itt maradt, amikor mehetett is volna, hogy miért ilyen drága minden, és miért ilyen minőségű minden, amikor ennyire drága. Amíg így érzünk, addig lesz válaszunk arra, hogy miért rossz a felújított út és mi a baj egy piros-fehér-zöld színű kitűzővel a mellkasunkon. Megmagyarázzuk. Mindenre találunk magyarázatot.
Reisz Gábor legújabb filmjét – csakúgy, mint a címét – sokféleképpen értelmezhetjük. A jelenetek nagy része akár a mellettünk lévő asztalnál, a szomszéd tanteremben vagy saját étkezőasztalunknál is lefolyhatott volna. Eltűnnek a típusszereplők, te vagy és én, mi, magyarok, otthon, barátok között, munkahelyen, iskolában. Rólunk, tőlünk kapunk a filmben magyarázatot mindenre. Mindenre, ami eddig nem kapott elegendő magyarázatot.
Politikaszagú a szobám, az udvar és a tanterem is
A történet két szélsőséges politikai hovatartozást mutat be. A szoba jobb oldalán György, Ábel édesapja, a balon pedig Jakab, a történelemtanár ül. Bár a probléma maga az érettségi szituáció, egyikük sem tudja sokáig a tantermen belül történt események palástja alá rejteni politikai nézeteit. Az etikettnek megfelelő pár udvarias perc után egymásnak ugrik a két identitás, és egymást túlharsogva próbálják érvényesíteni saját álláspontjukat. Ábel helyett a kokárda, a kokárda helyett pedig hamar az ország lesz a téma, és bár mindkét fél igyekszik az önmegtartóztatásra, kevés sikerrel járnak. Bár mindketten teljesen más álláspontot képviselnek, mégis azonos bennük egyvalami: dühösek és elégedetlenek. Ezt két, egymástól jócskán különböző oldalról mutatják be, a konklúzió mégis ugyanaz marad.
Csatatérré válik a szoba, barikáddá az ajtó, és később, amikor Ábel hazaér, mit sem tudván lépi át a láthatatlan csatabárdokat, hiszen a saját érettségi felelete megtárgyalásán jelen sem volt.
Ábel a feje felett érzi a felcsapó hullámokat, alattuk áll, néha legurul arcán egy-egy csepp sós víz, ám jelenléte csak annyit ér, akár egy farönké a nagy hullámviharban. Hol apja, hol tanára zord hullámai lökdösik, ám sosem a part felé, hanem vissza egymás dühös örvényeibe. Ám a korhadt farönk is meghasad egyszer, és Ábel felkiált: „üres az a kurva fejem!”
Csatatérré válik az ország, egymást dobálják a szélsőségek, és barikáddá válik Reisz Gábor filmje is, ami mögé egy fiatal azért bújik, mert igazából nem tudja, hova máshova lehetne.
Csapkodnak a fejem felett az egymást kioltó hullámok, melyekből pusztán morajló düh marad egy-egy megmérettetés végén, és azt érzem, nem tudom, miért kéne nekem is beszállnom a harcba, amikor egyszerűen csak úszni szeretnék.
A fiúról, akinek a saját érettségije a tét, a főszereplő gondolatairól, a film legfontosabb személyéről szinte semmit sem tudunk meg. Mert lényegtelen, mert ő a fehér lap, amire a felnőtt világ nyomja rá bélyegét, ezúttal politikai nézeteivel. Az iskola számára ő adat, szülei számára csalódás, a riporternek pedig kiaknázatlan lehetőség.
Számunkra sorstárs.
Amíg újra kitalálunk valami nagyon frappánsat, amellyel azt bizonyíthatjuk, nekünk van igazunk, Ábelék leugranak fürdeni egyet, de nem a betonszegélyes medence a végállomásuk, hanem a békés vizű Balaton, melybe bármeddig futnak, nem látják a határait.
„A naprakészség a jó állampolgárság alapfeltétele.” Naprakészség hiányában valóban irreleváns az ember megnyilvánulása, ha tegyük fel, aktuálpolitikáról van szó. Az embernek lehet (és legyen is) véleménye, kétségei és akarata, akár politikai téren is. De az iskolában ne legyen politika. A kokárda ne legyen több kokárdánál. Harcol az ország, nagyobb és nagyobb pajzsokkal felvértezve támadják egymást az ellentétes identitások. Az élet se legyen mindig politika, vagy előbb-utóbb mi is kimegyünk a teremből.
Tetszhalott katicabogarak
A film másik érdekes mondata, amikor Ábel édesanyja megkérdezi fiától, mit csinál a döglött katicabogarakkal. A földön fekvő, sápadt Ábel halkan azt válaszolja: „nem halottak, csak úgy tesznek, mintha azok lennének”.
Generációnk jellegzetessége, hogy készenléti üzemmódba kapcsolunk, és csak akkor, vagy akkor sem reagálunk, ha szándékosan, irányítottan felénk érkezik egy kérdés.
Mindenki ült már olyan szemináriumon, ahol egy ember sem volt hajlandó megszólalni. Hányunknak kellett felvennie egy új társaságban az extrovertált szerepet ahhoz, hogy beinduljon valami olyasmi, ami hasonlít egy beszélgetéshez?
Tetszhalottak vagyunk, az élet rengeteg pillanatában. Mint a besózott csigák az aszfalton, bénultan fekszünk az esetek nagy részében. Persze nem mindenki, ott vannak a mi lelkes, extrovertált vagy felelősségteljes, esetleg szociálisan érzékeny hőseink, akik megmentik a hasonló helyzeteket, azonban lássuk be, mindannyian választottuk már a tetszhalott katica szerepét. Jó ez vajon? Azontúl, hogy kényelmes, nem igazán mozdít minket előre, hosszútávon pedig végtelenül unalmas önmagunk és a környezetünk számára is. Persze a film esetében védekezésképp vette fel Ábel a tetszhalott szerepet, ahogy sokan közülünk is így teszik. De azért nem árt elgondolkodni azon, meddig érdemes ebben a gubóban maradnunk, amit olyan alapos munka árán sikerült magunk köré fonni.
