Borítókép: wikipedia
Széchenyi Istán a különc arisztokrata
Szülei, Széchényi Ferenc és Festetics Julianna katolikus és nemzeti szellemben nevelték, a kis Széchenyi István gyeremekcentrikus közegben nőtt fel. Az érettségiig magántanuló volt, majd katonai pályára lépett. Hírvivő tiszt lett a napóleoni háborúkban, diplomáciai feladatokat látott el a bécsi kongresszus idején, majd utazásokra adta fejét. Megfordult Franciaországban, Görögországban és Boszporuszon is, de a legnagyobb hatással Anglia volt rá.
A magyar politikai közéletbe az 1820-as évek elején bekapcsolódó ifjú igen hamar meghatározó jelenség lett. Az erős, termetes ember, szakállal és igen karakteres szemöldökkel, aki nagy és nehéz, iratokkal teli bőrtáskával, a kor szerint egymáshoz nem illő ruhákban siet az utca egyik végétől a másikig. Ha ismerőssel találkozik, azt harsányan üdvözli, eltársalog, majd száll tovább a következő munkatársra. Ezzel szemben a végletekig igényes, higiénikus, kulturált, nem szenvedheti az ápolatlanságot, műveltsége szerteágazó, külföldi útjai már fiatalon kialakult képekhez vezették arról, minek hogyan is kéne kinéznie, a munkában hajthatatlan.
A zseni
Mindenki számára ismerősök azok a cselekedetek, amelyekkel Széchenyi beírta magát a történelemkönyvekbe: a Casino megalapítása, a lóversenyzés meghonosítása, a Tisza és a Duna szabályozása, és persze a Lánchíd ötlete. Ezek mind önmagukon jelentősen túlmutató intézkedések, hiszen a Casino nem egyszerűen egy új társasági, hanem egy politikai színtér is volt. A lóversenyzés nemcsak a szórakozást szolgálja, hanem a lótenyésztés fellendítését is, és érdemes észben tartani, hogy a ló a kor legfontosabb hadiállata, továbbá kereskedelmi szállítóeszköze volt. Végezetül a folyószabályozások sem pusztán a hajózás érdekében történtek, hanem általa egy új, délebbi gazdasági csomópont kialakításáért, amelynek a neve Pest-Buda. Ha mindent számba vennénk, azt látnánk, hogy a cél nem egy kis terület, hanem a magyar gazdaság egészének, modulonként történő fejlesztése volt. Ezen koncepció emelte ki Széchenyit a tömegből. Minden problémát egy komplex rendszerben értelmezett, minden cselekedet egy cél érdekében történt.
Az előbb tárgyalt ember az, akit a könyvekből, tanulmányainkból ismerhetünk. Azonban a tudományos körök egy másik részét már jó ideje érdekli a gróf másik oldala is: az ember, aki szerelmes volt saját sógornőjébe, dühében lelőtte vizsláját és évtizedeken át szuicid gondolatok gyötörték. Fontos észben tartani, hogy ahogy Széchenyi közéleti tevékenységét, úgy lelki alkatát, pszichés egészségét sem érdemes önmagában vizsgálni. A történelmi közeg pont úgy befolyásolja az egyént, mint ma minket a modern kor eseményei.
A lelki beteg
A kutatások egyik legfontosabb kérdése az, hogy egészséges volt-e Széchenyi István 1848 előtt. Rengeteg különböző elmélet létezik, egyesek úgy vélik, sose volt normális, mások szerint mindig is az volt. Jelen tudásunk alapján a legvalószínűbb az, hogy habár sokkal jobban volt a forradalom előtt, de nem volt teljesen rendben. Naplójában már jóval ‘48 előtt is gyakran írt az öngyilkosság gondolatáról:
„… hazafelé menet az öngyilkosságra gondoltam. Mihelyt hazaértem, a töltött pisztolyért nyúltam, de a gyilkos szerszám helyett a nápolyi pénzügyminiszter ebédre szóló meghívását találtam.” (1815. február 17.)
„Két hosszú hónapig az öngyilkosság gondolatával álmodtam és ébredtem. Nem követtem el, mert életelveimmel össze nem egyeztethető.” (1819. április 19.)
„Arra gondolok, hogy főbe lövöm magam – és azt hiszem, a végén így fogom befejezni.” (1823. november 24.)
„Titkos örömmel gondolok rá, hogy főbe lövöm magam…” (1828. május 26.)
„Kiváló pillanat volna meghalni!” (1835. január 21.)
„Egy pisztollyal szeretnék véget vetni ennek az egésznek. Ellenállhatatlan kedvem volna hozzá…” (1841. december 21.)
Iszonyatos ellentétek között örlődött: a konzervatív, császárhű neveltetése erősen szemben állt azzal a ténnyel, hogy egy önálló Magyarország megteremtésén fáradozott. Napjai borzalmasan telítettek voltak: társasági események reggel, délben, este, közben ülések, mindemellett pedig sportolt, rengeteget írt is. Egy ilyen életvitel mellett hamar felgyűlik a stressz, és felmerül a kérdés: az ország egyik legfontosabb reformere mikor pihenhet?
Bizonyos problémák már egészen élete korai szakaszától kezdve kísérték és nem volt ritka, hogy ebbe ténylegesen belebetegedjen. A szaknyelv ezt a folyamatot szomatizációnak hívja, amikor – esetünkben – a depresszió testi tüneteket produkál. Széchenyi István számos alkalommal betegeskedett, a legkülönbözőbb fájdalmakra panaszkodott, ezek mögött pedig nagy százalékában az előbb leírt folyamatot kell látnunk. Indulatkezelési problémák szintúgy jelentkeztek: egy alkalommal felpofozta személyi vadászát, de olyan is előfordult, hogy dühében lelőtte saját vizsláját. Összességében tehát ‘48 előtt sem volt egészséges: egy leterhelt, ellentmondásokkal teli ember volt, aki többször is találkozott a depresszióval, azonban érzékcsalódás, tévképzetek vagy elbutulás nem jelentkezett nála.
Naplója alapján azt lehet látni, hogy a forradalom közeledtével Széchenyiben elkezdett valami elszakadni, innentől pedig a gróf összeomlása gyors és súlyos volt. 1848 szeptember negyedikén közölte vele orvosa, Almási Balogh Pál, hogyha egészségét vissza akarja nyerni, akkor elmegyógyintézetbe kell vonulnia. A döblingi szanatóriumba került, ahonnan viszont már soha nem tért vissza. Hogy ezt a súlyos állapotot mi okozta? Kétségkívül hozzájárult az életmód, amelyet már régóta folytatott, a hatalmas stressz, a felelősségtudat, szerepének túlértékelése. Mindezek mellett viszont a szervezete egyszerűen feladta, és a döblingi évek némasága ennek súlyos következménye.
Az öngyilkos
Az elkövetkezendő bő tíz évet igen nehéz leképezni. Az évtized elején állapota kétségbeejtő volt: magát hibáztatta mindenért, köztük első nagy szerelme, Caroline haláláért és a forradalomért is. Meg volt győződve arról, hogy Magyarország hamarosan megszűnik létezni, és minderről ő tehet. A szabadságharc bukása után viszont nem pusztult el hazája, ettől pedig tudata lassan elkezdett kitisztulni, majd újra írni kezdett, és találkozni másokkal. Írásaival viszont sikerült magára haragítania a császári udvart, ezért az ekkor már idős gróf attól félt, hogy meghurcolják, ezt pedig nem tudta volna elviselni. 1860-ban naplójában újra nyugtalanító bejegyzések kerültek: „Óriás léptekkel közeledik a végem. A végtelenségig fognak gyötörni. Ki kell vonnom magam ebből!? (…) Nem tudom hurcolni az életemet. Meg kell semmisítenem magam! (…) Az éjjel véget akartam vetni az életemnek. (…) Nem tudom megmenteni magam!” (1860. március 29.) Az államférfival végül ugyanazon évben, április 7-én végzett egy fejlövés.
Mind a mai napig zajlanak viták arról, hogy öngyilkosság, vagy politikai gyilkosság áldozata lett-e, tudomány álláspontja azonban egészen világos: saját életét oltotta ki.
A szentelmélet
A szentek sosem lesznek öngyilkosok címen került ki az a cikk, amely leginkább inspirált arra, hogy megírjam a sajátomat, és ahol Csorba László egy olyan elméletet foglal össze, amely talán a legmeghatározóbb Széchenyi Istvánnal kapcsolatban. A modern állam fő szervezőereje már nem a vallás, hanem a nemzet, azonban a vallásos jellegnek bizonyos maradványai tovább élnek. Ezt a legkönnyebben példán keresztül lehet bemutatni: a nemzeti hős, mint amilyen Széchenyi István, Kossuth Lajos és Petőfi Sándor is volt. Őket nem egyszerű emberként kezeljük, hanem egyfajta ideálként, már-már szentként, és egy szent nem lesz öngyilkos. Fel kell tennünk a kérdést, hogy mivel ártunk többet: azzal, ha emberként kezelünk valakit, vagy azzal, ha nem engedjük emberré válni?
