Helsinki az Nyugat-e?
1962 van, tombol a Kádár-korszak. A mozik a La Dolce Vitát játsszák, a Kommunista Ifjúsági Szövetség pedig „Ki mit tud?” versenyt rendez, amelynek nyertesei utazást nyerhetnek a messzi Helsinkibe. Ez a felhívás érthetően sok érdeklődőt megmozgat. Attila (Almási Sándor) ezt a lehetőséget látja az egyetlen kiútnak az elnyomó kommunista környezetből, így elhatározza: zenekart alapít, megnyeri a versenyt, Helsinkiből pedig disszidál Kanadába, ahol „Pepsi Coca-Colát” szürcsölhet majd azzal az 1956 után emigrált lánnyal, akibe azóta is szerelmes.
Első ránézésre csupán egy zenés vígjátéknak tűnik, és valóban elképesztően szórakoztató film. A színészek játéka komikus, a képvilág pedig parodisztikusan rajzfilmszerű. Bár a színek jelen vannak, mégis minden fakulóban van – a kompozíciók a régi képeslapokat idézik.
A humor azonban nem csupán vizuális. A film egyik erőssége a forgatókönyvben rejlő számos geg. Kiemelt jelenet, amikor a csavargyárban arról vitatkoznak, hogy „Helsinki Nyugat-e”, miközben a kamerának jelentést tesz egy besúgó rendész (Dolák-Saly Róbert). Annyira abszurd, mégis annyira valóságszerű, talán ezért annyira magyar. Vagy ott van a jelenet, amikor a Gálvölgyi János által alakított Simon bácsinak be kellene olvasnia a lottószámokat, de nem hajlandó kimondani az 56-ost.
Kicsit megrázom magam…
Ha valaki most nézné először a filmet, készüljön fel rá, hogy egy hétig a betétdalokat fogja dúdolgatni. Ahogy az NFI weboldala is említi: „Tímár Péter elmondása szerint hol a dalok szövegei alakították a forgatókönyvet, hol a kész történethez kerestek slágereket. A filmben sok új arc, moziban ritkán látható sztár bukkan fel.”
Ezeket a dalokat új hangszerelésben hallhatjuk; ki ne ismerné a Kispál és a Borz Kicsit szomorkás című feldolgozását, amely a film egyik legikonikusabb jelenetét adta?
Emlékezetes pillanat az is, amikor a rock & rollos tehetségkutatós csúcspont után Attila Angéla ágyában ébred, és hirtelen megjelenik Cseh Tamás, hogy a rá jellemző stílusban énekeljen. Vagy amikor elhangzik a bármelyik magyar háztartásban ismerősen csengő párbeszéd:„– De jófej szüleid vannak!– Fiacskám, tíz perc múlva ne találjalak itt!”
„Bárki nyerhet… igen… de azért ezt mégsem bízzák a véletlenre.”
Ez a dialógus rámutat arra, miért annyira ismerős számunkra ez a film. A nosztalgia, a dalok, a karakterek és a helyzetek ízig-vérig magyarok. Harminc évvel a bemutató után – és még többel azután, hogy a történet játszódik – azt látjuk, a magyar szellemiség nem sokat változott. Hogy ez jó vagy rossz, azt nehéz megítélni. Az viszont biztos, hogy a film kiparodizálja ezt a közeget, mi pedig nevetünk rajta, miközben táncolunk a fülbemászó dalokra.
Bár a Csinibaba elsőre őrültnek és komolytalannak tűnik, rengeteg generációs utalást tartalmaz a kommunizmus hétköznapjairól és a rendszer manipulációjáról. Attila nem volt őrült – csupán nem ismerte fel, hogy nem a kanadai lányba volt szerelmes, hanem magába a szabadságba.
A film utolsó harmada meglepően komoly hangot üt meg a korábbi bohózati elemekhez képest, és talán pontosan ezért működik ennyire jól. A felszínen egy zenés vígjátékot látunk, egy újabb felnövéstörténetet, de a mélyben ott lappang a traumák és a szebb, édesebb élet utáni vágy, ami végül kimerül a mozikban újra és újra levetített La Dolce Vita bűvöletében.
