Több ezer család él a gettóvárosban, közülük sokan arra kényszerülnek, hogy még házaikat is a szemétből előkotort alapanyagokból építsék fel. Luis Szarán zenekar-igazgató, valamint Favio Chávez, Cateura technikusa és zenetanára kezdetben ingyenes zeneoktató programokkal igyekezték mérsékelni a helyi kiskorúak kilátástalanságát, de ehhez nevetségesen kevés hangszer állt rendelkezésükre.
„Cateurában egy hegedű egy háznál is többe kerülhet”
– mondta Chávez egy TED-előadáson. Ilyen körülmények között egy cateurai gyerek nem is álmodik arról, hogy valaha egy zenekar tagjává válik.
2006-ban azonban Chávez, Szarán és Nicolás Gómez (akinek megélhetését addig a szemétlerakón talált használható hulladék eladása jelentette) rájöttek, hogy a Cateurában tornyosuló szemétből lehetséges hangszereket eszkábálni. El sem hitték, amikor felcsendültek az első hangok. Az ezt követő időszakban Gómez több tucat hangszert gyártott olajoskannákból, elgörbült villákból, raklapokból és konzervdobozokból, amelyek mind gazdára találtak a helyi gyerekek személyében. Ezzel meg is született az Újrahasznosított Zenekar, élén Chávezzel, aki nem habozott minden tanítványának átadni tudását. Elsősorban azonban nem zenészeket, hanem jó embereket szeretne faragni belőlük: a korábban az utcán lézengő fiatalok számára a zenekari tagság soha nem tapasztalt stabilitást nyújt, így sokkal kisebb eséllyel keverednek olyan dolgokba, amelyek felé a mélyszegénység terelheti őket.
Aki semmilyen módon nem tudja képviselni magát, láthatatlan a világ számára. A zene azonban olyan felszólalási lehetőséggé vált a cateuraiak kezében, amivel előzetesen aligha számoltak. Az Újrahasznosított Zenekar bejárta Európát, és újra meg újra lenyűgözte a közönséget – olyannyira, hogy 2015-ben dokumentumfilm is készült róluk Landfill Harmonic címmel, mégpedig közösségi finanszírozásból.
A mélyszegénységet mindez nem szünteti meg, de a zenekar bevételeiből Cateurában ösztöndíjakat finanszíroznak és zeneiskola épült, amely egyben közösségi házként is funkcionál. Chávez közösségi projektként hivatkozik a zenekarra, amely a szeme előtt változtat meg életeket.
Megdöbbentő hallgatni a zenekarhoz tartozók megnyilvánulásait: őszintén hálásak, hogy lehetőségük van játszani, és nemzetközi sikerük ellenére eszük ágában sincs örökre belefeledkezni a világ körüli turnéba. Tudják, hogy otthon nagy szükség van rájuk. A CBN riportjában például Andrés, az akkor 20 éves zenekari tag arról beszélt, hogy a más államokba utazás felnyitja az ember szemét:
„a mi országunk miért nem lehet ilyen?”
Ezért Cateurában tervezi leélni az életét, ahol célja a társadalmi reformok megvalósítása lesz – ennek pedig alapfeltétele, hogy a zenekarhoz hasonló kezdeményezésekkel hitet öntsenek a helyiekbe.
Mindeközben az Újrahasznosított Zenekar nem csak a helyieket, hanem a távoli országok hasonló társadalmi-gazdasági helyzetben lévő lakosait is inspirálja. 2014-ben például Madridban is elindult egy különleges zenekar, ami szintén a kidobásra ítélt tárgyakból gazdálkodik, és megalakulása óta rengeteg, a társadalom perifériájára sodródott fiatalnak nyújtott kapaszkodót. Az idetartozók családként tekintenek a zenekarra, és büszkék arra, amit csinálnak.
De miért releváns ez számunkra? Mit tanulhatunk a cateuraiaktól?
Ha kicsit elmélyedünk a cateuraiak történetében, inkább az lesz a kérdés, hogy fel tudunk-e mutatni olyan szempontot, ami nem vonatkoztatható a mi életünkre. A spanyol főváros új életet kezdő fiataljai az élő bizonyítékok, hogy nem kell egy dél-amerikai szeméttelepig menni ahhoz, hogy olyan marginalizált csoportokkal találkozzunk, akik számára az önkifejezés legtöbb formája alig-alig hozzáférhető. Bármelyik országról legyen szó, a leszakadóknak valódi reményt adhat egy ilyen jellegű kreatív projekt, ahol ők is alkotóként, aktív alakítóként léphetnek fel, és megtapasztalhatják, milyen az, amikor rendelkeznek némi irányítással az életük felett.
Ez a szempont a jobb anyagi helyzetű fiatalok esetében sem veszít érvényességéből. Évtizedek óta vita tárgyát képezi, hogy mi kell ahhoz, hogy egy gyerek kreatív, önállóan gondolkodó és motivált felnőttként kerüljön ki az oktatási rendszerből. Nem új a felvetés, de megéri újra rákérdezni: a szenvedélyes érdeklődés lenne a kulcs? Úgy tűnik, csodákra képes, ha egy fiatal rátalál egy olyan hobbira, ami valódi értelemmel bír számára. Életének minden más területére pozitív hatást gyakorol, megváltoztatja a hozzáállását, tettrekészebbé teszi. Chávez jól rámutat, hogy a zenekar nem azért „kitörési lehetőség”, mert véget vet az egyébként botrányos cateurai életkörülményeknek – ezeknek sajnos legfeljebb az enyhítésére képes –, hanem mert olyasvalamit ad a gyerekeknek, amiért érdemes kitartani. Emellett észrevétlenül megtanítja nekik, hogyan működjenek együtt, miközben nem fenyegeti őket a veszély, hogy teljesen feloldódnak a tömegben: az egyéni találékonyság és befektetett energia a közös szólamból is kihallatszik.
Végül pedig ott az újrahasznosítás témája, ami csak egyre aktuálisabb, ahogy telnek az évek és nőnek a celsiusok. Itt mutatkozik meg igazán, hogy bármennyi „zöld” címkével ellátott terméket veszünk is a boltban, bármilyen szorgosan gyűjtjük is a PET-palackokat, a valódi környezetbarát életmódtól messze járunk. A cateuraiak, ők zöldek. Azt varázsolják használati tárggyá, sőt értékké, amit a fogyasztói társadalom hordalékként rájuk borított. A zenekar nevében szereplő „recycled” szó talán lekicsinylő is: az angol nyelvben jól bevált „upcycling”, vagyis „értéknövelő újrahasznosítás” pontosabban jelöli azt a folyamatot, melynek során a teljesen értéktelennek ítélt hulladéktól gyakorlatilag zéró környezetszennyezéssel egy teljes zenekarhoz jutunk.
A cateuraiak tehát egy kis lelki útravalóval is ellátják a világ többi lakóját: kapsz bizonyos erőforrásokat, és rajtad múlik, hogy abból mit tekintesz lehetőségnek. Az Újrahasznosított Zenekar a semmiből épült fel és hódította meg a bolygót. A külvilág nem tudja megszabni az értékedet, ha te is hozzászólsz.
Borítókép: A kép jobb oldalának legszélén áll Favio Chávez, a zenekar atyja; instrumentsbeyondborders.org
