Borítókép forrás: Deep
A vízalatti jövő az emberiség számára többnyire egy utópiaként jelent meg, azonban az elmúlt években a túlnépesedés egyik megoldás-javaslataként él a tudósok körében. Hiába jobban elérhető, kivitelezhetőbb lenne a Föld óceánjainak felfedezése és kolonizálása a mai – rohamosan fejlődő – modern technológiával, még sincs meg hozzá a kellő érdekeltség.
Ennek ellenére mégis vannak tervek, kezdeményezések. Ennek ékes példája Philip Pauley, aki egy londoni székhelyű innovációs tanácsadói cég alapítója, ezenkívül a Sub-Biosphere 2. tervezője. Ez egy önfenntartó vízalatti élőhely 50-100 ember számára.
A 80-as éveiben járó Pauley állítása szerint életének több, mint a felét azzal töltötte, hogy meggyőzzön másokat az emberiség mélytengeri terjeszkedésének lehetőségéről. Röviden összefoglalva: Nem ért el átütő sikert. Úgy véli két esetben fognak rá hallgatni: „Az egyetlen igazi motiváció az lenne, ha elpusztítanánk a légköri környezetet és kénytelenek lennénk elhagyni, mert élhetetlenné válna” – „Vagy, ha aranyrögöket gyűjtenénk a tengerfenékről. Ezesetben egy szempillantás alatt végeznénk is [a vízalatti élet megteremtésével].”
Induljunk is ki abból, hogy Földünk felszínét 71%-ban víz borítja, így elmondható, hogy ez a bolygónk legnagyobb ökoszisztémája (360 millió km2, amely a bolygón élő összes faj számára elérhető élőhelyek 99%-át jelenti). A vízkészletünk 97%-át az óceánok és tengerek teszik ki, amelyek a Föld élővilágának a 94%-át tartalmazzák.
A számok magukért beszélnek, viszont az emberiség mégsem fektetett annyi kutatást az óceánok felfedezésébe, mint az űrkutatásba. Az Unesco Kormányközi Oceanográfiai Bizottságának két évvel ezelőtti adatai szerint az óceánok mindössze 5%-át térképeztük fel. The Nippon Foundation-GEBCO Seabed 2030 Project pedig idén júniusban jelentette be új adatait, miszerint 4,34 millió km2-el növelte az eddig ismerteket, amely az Európai Unió területének felel meg.
Ekképpen már 26.1%-ról beszélhetünk, amely továbbra is csekély ahhoz képest, hogy a Mars és a Hold felszíne mennyivel nagyobb mértékben fel van térképezve. Ezt az előrelépést hajókra szerelt modern felbontású technológiával érték el (többsugaras hanglokátor – szonárrendszer), amelynek köszönhetően részletes képet kapnak a tengerfenékről. Mindennek egy kiemelkedő eredménye, hogy négy vízalatti hegyet figyeltek meg, amelyből a legmagasabb 24.140 méter magas.
Ezenkívül, még ha képesek is felfedezni az óceán fenekét, az ott élő különböző fajokat mégsem lehet olyan részletesen tanulmányozni, csupán a potenciális élőhelyek feltárása lehetséges. A mai becslések szerint az óceánban közel 2 millió faj él, és mindössze ezek 10%-át ismerjük.
Képes az ember a vízalatti életre?
Igaz, hogy evolúciónk bizonyos részében vízalatti lényekként éltünk, azonban ennek maradványait csupán kisebb tulajdonságokban figyelhetjük meg – ilyen például az embrió fejlődése a magzatvízben, amely 1-1,5 liter. Előre természetesen nem lehet megmondani, hogy az emberi test mikképpen fog változni a következő évszázadokban – és ebbe beletartozik-e a vízalatti adaptáció. Azonban arra már vannak törekvések, hogy milyen módon lehet feszegetni a határainkat: például szabadmerüléssel.
Nem is gondolnánk, de a szabadmerülés már évezredek óta jelen van, ugyanis ez volt az egyetlen módja a búvárkodásnak az oxigénpalack feltalálásáig (19. század). Egyenesen időszámításunk előtt 4,500-ig nyúlik vissza, amikor is az emberek gazdasági okokból merültek a víz mélyére: szivaccsal és a tenger gyümölcseivel kereskedtek, illetőleg tengeri kagylók, gyöngyök és hajóroncsokban rekedt kincsek felkutatásával is foglalkoztak. Azonban manapság csak extrém sportként él a köztudatban.
Vízi ösztöneink: a búvárreflex
Kimutatott tény, hogy akárcsak az emlősökben, bennünk is található egy „búvárreflex” (dive reflex), amely nevéből adódóan is akkor lép életbe, ha víz alá merülünk. De mit is jelent ez pontosan?
Nem más, mint egy védelmező, sokrétű fiziológiai reakció, amelyről elsőként a 18-19. században végeztek kutatásokat. Egy vízalatti-élettani változást jelent, aminek során a testünk átalakul az oxigén megtartásának céljából. Mondhatni egy velünk született reflex, amely minden gerinces élőlényben megtalálható. Fő lényege a test oxigénraktárainak megőrzése, és a felesleges izmok, oxigénfogyasztás, energia korlátozása.
Így például a bradycardia: egy olyan állapot, amikor a szívverés lassabb a normálisnál, így a szív oxigénfelhasználása csökken annak érdekében, hogy minél több ideig kitartson a levegőnk búvárkodáskor. Második aspektusa a Vasoconstrictio, más néven érszűkület, amely lehetővé teszi, hogy a vér a létfontosságú szervekhez jusson el elsősorban (agy, szív), s mindeközben korlátozza a kevésbé fontos izomcsoportok oxigénfogyasztását. Legutolsósorban pedig kiemelendő az Apnea, amely ösztönös légzésvisszatartást jelent.
Tehát kimondható a fent említettek alapján, hogy az ember képes arra, hogy még jobban alkalmazkodjon a vízi környezethez. Minderre van is egy konkrét példa: a tengeri nomádok Indonéziában, akiknél genetikailag megnagyobbodott lép alakult ki. Ez lehetővé teszi számukra, hogy akár 70 méteres mélységben közel 13 percen keresztül a víz alatt tartózkodjanak. Azonban felmerülhet a kérdés: mégis hogyan képes erre a lép?
A Berkeleyi Kaliforniai Egyetem populációgenetikusa, Rasmus Nielsen könnyű magyarázatot adott erre, amikor a már előbb említett nomádokat tanulmányozta. Ugyanis a lép nem más, mint oxigéndús vörösvértestek tárháza. Vízalámerüléskor összehúzódik és ezek az oxigéndús vörösvértestek a véráramba kerülve életben tartják az emberi testet. A nagyobb lép pedig nyilvánvalóan nagyobb vörösvérsejt-tartalékot jelent.
Deep – tudomány és emberiség a víz alatt
A Deep egy nemzetközi kutatási és fejlesztési szervezet, amelynek célja, hogy új vízalatti technológiák kifejlesztésével az emberiség és az óceán kapcsolatát szorosabbá tegyék. Csapatuk tapasztalt mérnökökből és biztonsági szakértőkből tevődik össze. Végcéljuk, hogy az emberiség állandó jelenlétet élvezzen a vízi mélységekben is, ezzel kiismerve az óceán és tengerek rejtelmeit, amelyek ökoszisztémái megoldást nyújthatnak oly jelenlegi problémákra, mint például az éghajlatváltozás.
Missziójuk jelszava: „Make Humans Aquatic”, azaz „tegyük vízi lényekké az embereket”. Azonban az óceán mélyén kutató tudósoknak mégsem ilyen könnyű. Munkájukhoz szorosan kapcsolódik a mélytengeri búvárkodás, ezáltal akár napokat is el kell tölteniük a víz alatt. Mindennek persze megvan a maga velejárója: Deron Burkepile – aki szintén egy effajta tudóscsapat tagja – elmondása szerint a 10 napos vízalatti küldetésük során ugyancsak felléptek kellemetlenségek.
Nyilatkozatában említette, hogy már néhány nap elteltével a búvárruha elkezdte dörzsölni a könyökét, térdét és az ízületeit. Továbbá a mellkasán és a hátán pelenkakiütéshez hasonló foltok bukkantak fel. Végezetül pedig az utolsó napokban a víz olyan szinten kiszívta a bőrét, hogy az papírvékonnyá vált: könnyen megvágta magát és fázott. Szerinte a „tested nem igazán alkalmas erre a típusú kitettségre”.
Ezekre a mostoha körülményekre nyújt megoldást a Deep Sentinel projektje, amely kifejezetten tudósok számára készült. A Sentinel egy moduláris rendszer (könnyen össze- és szétszerelhető), teljesen testre szabható, továbbá zökkenőmentesen alkalmazkodik az óceáni körülményekhez. Forradalmi tulajdonsága, hogy akár 28 napig lehet benne tartózkodni a víz alatt, illetve 200 méter mélyen is elhelyezhető. Rendszere önellátó, azaz megújuló energiával működik. A hulladékot pedig bioreaktorok elhelyezésével kívánják eszközölni.
Azonban felmerül a kérdés: a vízalatti magas nyomás, az alacsony hőmérséklet, illetőleg a korrózió hogyan hat minderre. Louise Slade, a Deep gyártásért felelős igazgatója részletesen elmondta, miből is tevődik össze a Sentinel.
Állítása szerint az űrrakéták gyártásához megegyező anyagokat használnak fel. A 3D nyomtatás technológiájával megalkotják acéllal, majd azt bevonják Inconellel. Ez egy nikkel-króm alapú szuperötvözet, amelyet széles körben használnak a katona- és repülőgépiparban – extrém környezetben, ahol az alkatrészek magas hőmérsékletnek, nyomásnak vagy mechanikai terhelésnek vannak kitéve.
Mélytengeri város: az óceán spirálja
A 90-es években alapított Shimizu Corporation nevű japán cég az előbbi kezdeményezéssel ellentétben civil célokra alkotta meg az Ocean Spiralt. Véleményük szerint a mélytenger megszámlálhatatlan potenciális lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy az emberiség letelepedhessen oda (végtelen óceáni víz, kihasználatlan energia). Az Ocean Spiral létesítmény teljesen önellátó: az óceán erőforrásainak hasznosításával tartja fenn magát (áramlatok).
Az objektum második része (maga a spirál) összekapcsolja az óceánfenékhez kapcsolódó talapzatot a felső buborékvárossal. Mindez 3000-4000 méter mélységet jelent. A spirálon keresztül jut el a lakosokhoz az élelmiszer, édesvíz és oxigén.
Jövőnk a vízben van?
Az emberiségnek megvan az esélye arra, hogy a modern technológiával karöltve még jobban feltérképezhesse a bolygónkat. Az óceán maga egy kiaknázatlan kincsesláda, amelynek értékével az emberek többsége nincsen tisztában. Leginkább nem is a gazdasági aspektus a lényeg (mélyvízi bánya), hanem az ember terjeszkedése otthonának teljes megismerése. Miért is nem azzal kezdjük, ahonnan jöttünk 375 millió éve, és ami továbbra is visszavár bennünket?
“All of us have in our veins the exact same percentage of salt in our blood that exists in the ocean, and, therefore, we have salt in our blood, in our sweat, in our tears. We are tied to the ocean. And when we go back to the sea – whether it is to sail or to watch it – we are going back from whence we came.”
