Borítókép: filmtekercs.hu
Miben más egy hommage?
Azért sorolom új kategóriába, az hommage show műfajába ezt a két sorozatot, mivel világosan elhatárolható jellegzetességeik vannak a korábbi filmfeldolgozásokhoz képest. Mindegyik egyetlen alkotásra épül fel (főleg címében), de valójában a szerző egész életművét felvonultatja. A második ismertetőjegy pedig az, hogy az eredeti és a feldolgozás közötti hasonlóságok legtöbbször kimerülnek a nevekben és néhány fordulatban, de a történet alapvetően más mederben csordogál. Mivel nagyobbrészt a jelenkort és kisebb részben az életművet ábrázolják, szinte ellehetetlenítve az eredeti alkotás feltárulkozását azoknak, akik előtte nem ismerték, nem is lehet szó szerinti feldolgozásnak tekinteni őket.
Helyére egy sokkal fogyaszthatóbb hommage-t állítanak, ami két részre bontja a nézőközönséget: lesznek, akiket csak a sztori érdekel, és nem foglalkoznak a mű neves gyökereivel; és lesznek, akik épp a homályos utalások miatt kedvet kapnak az eredeti elolvasásához is. Az Usher-ház bukása legalább 10 Edgar Allan Poe-novellából és -versből merített ihletet (olyan kevésbé ismerteket is feltámasztva, mint a William Wilson vagy az Annabel Lee), és valaki minél többet olvasott ezek közül, annál inkább előre látja majd a cselekményt. Ugyanakkor aki soha nem hallott még Poe-ról, az is élvezheti egy Big Pharma–dinasztia horrorköntösbe bújtatott tragédiáját. Valami ilyesmit igyekezett megvalósítani az újonnan érkező Dekameron is.
Összeollózott szereplőgárda
A Dekameront Giovanni Boccaccio az 1348-as nagy pestisjárvány idején írta Firenzében. A történet kerete, hogy tíz fiatal a “fekete halál” elől egy vidéki birtokra menekül, ahol tíz napon keresztül mindegyikük elmond egy novellát a többieknek. Innen ered a novelláskötet tízes tagolása, és szégyellje magát a Netflix, hogy nem tudta leküzdeni házsártos ragaszkodását a nyolcrészes formátumhoz. Könyörgöm, még a dekameron is annyit jelent görögül, hogy “tíz nap”.
A szereplők nevei többé-kevésbé stimmelnek, bár a Boccacciónál szereplő “három ifjú és hét hölgy” sehogy sem jön ki. Az udvarmester, Sirisco eredetileg Panfilo szolgája, Stratilia Fiammetta szolgálóleánya, Dioneo nemes, Tindaro pedig cseléd. Ami megegyezik, az az, hogy Filomena szolgálólánya Licisca, Pampineáé pedig Misia, ám Misia Parmena nevű szerelme Boccacciónál férfiváltozatban, Parmenóként szerepel, Dioneo szolgájaként. Neifile a novelláskötetben is egy szemérmetes nemeshölgy, azonban Panfilo nem neki, hanem Fiammettának csapja a szelet, ahogy ez nem is annyira a Dekameronból, mint egy másik Boccaccio-műből, a Fiammettából kiderül. A legnagyobb eltérést azonban Calandrino alakja mutatja, aki a sorozatban egy bóbiskoló méhész, míg az eredetiben egy asszonyverő, ostoba ember, aki visszatérő elszenvedője a novellák csattanójának.
A kicsit sem hízelgő hommage
Maga a szerző is megjelenik a Netflix-feldolgozásban, az elrabolt és kegyetlen véget ért muzsikus, Giovanni személyében, akit humoros módon félbeszakítanak, mikor vezetéknevét elmondaná. Boccaccio azonban érdekes módon Tindaro személyiségében is fellelhető.
A sokak által “one-hit wonder”-nek, vagyis egykönyves szerzőnek titulált író a Dekameron gáláns és hölgyeket magasztaló elbeszélésmódja után a Corbaccio (“korbács”) megalkotásával folytatta életművét, ami a prüdéria álarca mögé bújtatott és gyakran nem is annyira bújtatott nőgyűlölet megnyilvánulása. Mintha csak Tindarót hallanánk olvasásakor: a szerelem “lelket elvakító, eszet meghibbantó, emlékezőtehetséget tompító, sőt sorvasztó szenvedély; a földi javak elherdálója, a testi erő elpusztítója, ifjú kornak, öregségnek egyaránt ellensége; bűnöket nemző és üres keblekben lakozó halál; minden értelem, rend és mindenféle állandóság nélküli dolog; beteg elmék botlása s az emberi szabadság elsüllyesztője”.
Boccaccio történelmi stúdiumokkal szintén foglalkozott hajlottabb korában, Jeles emberek tetteiről és Híres asszonyokról című elmélkedései azonban kevéssé ismertek. A történelemfaló és nőgyűlölő Tindaro mindazonáltal találóan festi le az idős Boccacciót, amellett, hogy őt elnézve a mai “incel” kultúrkörön és a Római Birodalom szerelmesein (“romaboo”) is köszörülhetjük a nyelvünket. Tudatosan vagy sem, de Tindaro alakja elég rétegeltre sikeredett.
Easter egg-ek a hordóban
Bár örültem volna, ha nagyobb hangsúlyt kapnak az egymásnak elmesélt történetek, vagy az egész sorozatot ezekre fűzik fel, azért számos utalás található a boccacciói novellákra. A 3. epizódban még egy történetmesélő versenyt is rendeznek, ami hamar kudarcba fullad, parodizálva a mai ingerfüggő ember képtelenségét a mesélésre és mesehallgatásra. Később Panfilo elkezdi Szaladin és Messer Torello történetét, ami a vendégszeretet és a házastársi hűség megdicsőüléséről szól, miközben éppen most akarta megcsalni a felesége.
A zárójelenetben egy Giannello nevű szeretőről hallhatunk, aki “meghágja” Peronellát “mint ahogy a szilaj és felgerjedt mének Parthia kancáit”. A novella szerint Giannello egy hordóban bújik el, mikor váratlanul hazaér Peronella férje, azonban a ravasz asszony azt állítja, hogy a hordót vásárlás végett ellenőrzi az ifjú belülről. Ezután a bárgyú férj bújik be a hordóba, hogy kitisztítsa a vevőnek, ami lehetőséget ad a csalárd párnak, hogy befejezzék, amit elkezdtek.
Az utolsó képkockákon pedig Saluzzo őrgrófjának története kezdődik el, aki gyönyörű, de szegény feleséget választott magának, majd kifejezetten kegyetlen próbatételekkel tesztelte béketűrését és engedelmességét. Arról persze már nem értesülünk az aranyos és megható kivezető zene alatt, hogy az őrgróf két gyerekük halálát hitette el a nejével, és egy szál ingben küldte vissza libát terelni atyai házába, mielőtt kijelenti, hogy “csak poén volt”, és megdicséri, hogy milyen nemesen tűrte a megpróbáltatásokat.
A konkrét említéseken túl számos tematikai utalás is felfedezhető. Ilyen a sólyom megjelenítése, ami számos Boccaccio-novellában feltűnik, például Federigo degli Alberighi, a nemeslelkű lovag történetében, aki legkedvesebb sólymát is megsütötte, hogy régi szerelme kedvében járjon. A Netflix-showban az nyeri az egyik játékot, akinek a karjára leszáll a nemességet és hatalmat szimbolizáló sólyom. A Peronellát szerepeltető novellából ismert hordó szintén többször feltűnik a sorozatban. Ebben csempészik be Parmenát és ebben rejtőzik Pampinea, ami előrevetíti, hogy a mindkét bújtatásban szerepet játszó Misia fogja elregélni a hordóba(n) csalt férj történetét.
A gótikus katedrális reneszánsz szelleme
Boccaccio Dekameronja átmeneti kor gyümölcse, ennélfogva formája inkább középkori, témája azonbanazonban reneszánsz jegyeket mutat. Gótikus felépítése a lineáris, üdvtörténeti történelemszemléletet tükrözi, amely a bűn sötét világából fokozatosan vezet el a mennyek országának dicsőséges eljöveteléig. A kerettörténet ezért a pestis iszonytató lefestésével kezdődik, majd egy mulatozást követő boldog hazautazással fejeződik be.
Bár a novellák tematikája nem egy “szigorúan monoton emelkedő” crescendo és sokszor variálódik a tíz nap alatt, itt is megfigyelhető egyfajta tendencia. Az első nap első novellája a megátalkodott Ser Cepparrello halálos ágyán tett hamis gyónásáról szól, ami a lehető legnagyobb szentségtörés, míg a tizedik nap tizedik novellája a már említett Saluzzo őrgrófról szól, akinek Griselda nevű felesége minden bűnt nélkülöz és minden csapást emelt fővel visel. A sorozat ennek megfelelően Griseldával végződik, és engedékenyen még Neifile a halott papnak tett terjedelmes gyónása is felfogható a Ser Cepparrellóra vonatkozó utalásként a kezdő jelenetsorban.
A reneszánsz téma Boccacciónál a romlott papok és apácák kikacagásában, polgárok és szolgák olykor nemeseknél is nagyobb “nemességében” és eszében, valamint a gyakori sikamlósságban nyilvánul meg; illetve abban, hogy a reneszánsz ember nemcsak sodródik az élet tengerében, hanem egyre többször kezébe veszi az irányítást. A Netflix-show ebből a szegmensből tudott leginkább táplálkozni, hiszen manapság is aktuális üzenetekről van szó.
A reneszánsz ember életútját Neifile járja be legszemléletesebben, aki istenfélő hölgyből a sorsát saját kezébe vevő nővé változik. A szolgák és urak egyenlőtlen kapcsolatát Filomena és Licisca “fogócskája” mutatja be, ám nekem sokkal jobban tetszett a Pampinea-Misia szál. Itt ugyanis a Filomenáéknál felszínes úr-szolga viszonyt láthatóan egy toxikus barátságra cserélték, ami számunkra nagyobb relevanciával bír. Misia lelkébe bele van vésve, hogy meg kell védenie úrnőjét, akit egyszerre tart barátjának és parancsolójának, ami hasonlatos egy manipuláción és kihasználáson alapuló barátsághoz. A sorozat egy sokak által ismert, jelenkori szituáció középkori jelmezbe bújtatásával magyarázza el az úr-szolga viszonyt, ami szerintem a show egyik legnagyobb érdeme.
A Boccacciónál háttérbe szorított szolgák tehát a Netflixen jóval nagyobb mozgásteret és kifejtettebb személyiséget kapnak, lehetővé téve számukra is a reneszánsz aktivizálódást. De valljuk be, senki nem nézte volna meg a sorozatot, ha nem szexelnének benne ennyit. Itt elkezdhetnénk elemezni a mai sorozatok túlszexualizálását és ócsárolni a szexéhes közönség “ifjonti gerjedelmét”, de csak saját magunkat nevettetnénk ki. A dolog iróniája ugyanis az, hogy Boccaccio szándékosan tűzdelte meg pajzán részletekkel novelláit, és már kortársait is ezekkel lehetett megfogni. Szeretünk a középkorra szűzies és szemérmetes éraként gondolni, de valójában a farce-ok vaskos, kacér humora és szappanoperába illő fordulatai ugyanúgy a részét képezték, mint a vallásos áhítat hétköznapi uralma, így nekünk sincs okunk a szégyenkezésre.
Végezetül annyit mondhatunk el, hogy a nem is annyira a szerzőnek, mint inkább életművének állított hommage értéke a múlt felidézésben rejlik. A középkori jeleneteket rendkívül ízlésesen formálta a mai néző számára is szórakoztató megnyilvánulásokká, és külön örültem, hogy egy covidos poént sem sütöttek el. A pestis apropóján előkerülő halál témakörébe viszont mélyebben is bele lehetett volna menni, és jelen korunkról is csak annyi újdonságot mond el a sorozat, ami a középkori ember megértéséhez hozzásegít minket. Azok üljenek tehát neki a Netflix Dekameronjának, akik nem új igazságok után kutatnak, hanem Boccaccio korának lelkületét szeretnék könnyed stílusban befogadni.
