Mi az a dadogás, és hogyan alakul ki?
A dadogás a beszéd folyamatosságának problémáját, azaz a beszéd közben megjelenő elakadásokat, hibákat jelenti. Kialakulásának pontos hátterét a szakemberek sem tudják megmondani. Több kiváltó oka is lehet, és ahány dadogó ember, annyiféle dadogás fordul elő, valamint a súlyosságuk és az időszakos megjelenésük is gyakran különbözhet.
„A dadogást kommunikációs zavarnak is nevezik, mert a dadogással küzdő személy a kommunikációban is hátrányt szenved – rendszerint tartózkodik a beszédtől, így a kommunikációtól is” – nyilatkozta Dr. Lajos Péter logopédus, klinikai szakpszichológus egyik interjújában.
A szakpszichológus elmondása szerint a dadogás gyakran apai ágon öröklődik. A kutatók úgy vélik, hogy hormonális tényezőkre is vissza lehet vezetni a kiváltó okot. A férfiak tesztoszteron hormonszintje magasabb a nőknél, ami csökkenti a bal agyfélteke működését, ahol a beszédközpont helyezkedik el, ezért is fordulhat elő a fiúknál a beszédhiba kialakulása háromszor gyakrabban, mint a lányoknál.
Megjelenésének pszichés okai is lehetnek, például kiskorban környezetváltozás, megfelelési kényszer, stresszes helyzet, óvoda- vagy iskolaváltás, illetve a testvérféltékenység. Kutatások kimutatták, hogy 30%-ban a dadogás kialakulása a beiskolázással esik egy időbe. Pszichológiai és genetikai okok mellett lehet neurofiziológiai és fejlődés során keletkező tünetei is.
80%-ban már kisgyermekkorban – két és hat éves korosztálynál – megmutatkoznak a beszédhibára utaló jelek. Előfordulhat, hogy felnőtté válás során elmúlnak, ugyanakkor vannak, akiknél megmarad felnőttkorra is. Kialakul a beszédtől való félelem, vagy más szóval a logofóbia. A dadogó ember ilyenkor minden beszédhelyzetet és társaságot kerülni próbál. A társadalom szintén nagy hatást gyakorol rájuk, így a kirekesztettség érzése könnyen megjelenhet az illetőnél.
„A pszichológusok lelki problémák megnyilvánulási formájaként gondolnak rá, míg az orvosok az idegrendszer hibás működésének tartják” – mondta Dr. Német Rozália, a Budai Egészségközpont neurológus szakorvosa.
Háromféle dadogást tudnak a szakemberek megkülönböztetni. Az egyik a tónusos dadogás, amikor az illető nem tudja elkezdeni a mondanivalóját. A másik a klónusos dadogás, ami az egymás után ismétlődő szótagokat jelenti, a harmadik pedig a tonoklónusos dadogással küzdők csoportja, akiknél az utóbbi kétfajta dadogás egyszerre érvényesül. A legjellemzőbb tünetek – amelyek akár tikkeléseket és ajkak remegését is okozhatják – a szavak és szótagok ismétlése, akadozó beszéd, lassú vagy gyors beszédsebesség, mássalhangzók ismétlése és elnyújtása, valamint artikulációs nehézségek.
Átfogó kezelés a dadogás ellen jelenleg nem létezik, azonban különböző terápiák rendelkezésre állnak, amelyek segítenek az elszenvedőknek irányítani beszédüket. Sok esetben nem csak logopédus, hanem pszichológus és neurológus segítségét is érdemes igénybe venni. Fontos a türelem, és ha téved, nem feltétlenül kell kijavítani, mert az csak fokozhatja a szorongást.
A Démoszthenész Egyesület pontosan harminc évvel ezelőtt jött létre, amelynek célja „kommunikációban akadályozott személyeket, valamint segítőiket megfelelő szakmai érdekvédelemben és jogvédelemben részesíteni”. Felhívja a figyelmet a beszédhibákkal kapcsolatban fennálló edukáció hiányosságára, a társadalmi előítéletekre, illetve a nélkülözhetetlen toleranciára.
A dadogó-halandzsázó énekes története
Scatman John, születési nevén John Paul Larkin 1942-ben született az Egyesült Államokban. Kiskora óta súlyos dadogással küzdött, emiatt gyakran vált az iskolai zaklatások céltáblájává. A beszédhibájára adott negatív reakciók és az ezt követő megrázkódtatások sorozata miatt már beszélni sem mert az emberek előtt. Négy évvel halála előtt, 1994-ben a vele készült interjúban elmondása szerint nem is emlékszik rá, hogy valaha folyékonyan beszélt volna.
„Talán hatodikos lehettem, amikor ki kellett volna állnom az osztály elé, és elmondanom egy akkor zajló esemény részleteit. Képtelen voltam az első szót is kimondani, ezért sírva fakadtam, és visszaültem a helyemre” – mesélte egy róla szóló dokumentumfilmben.
A gátlásos fiú, akit dadogása miatt fizikálisan és érzelmileg is bántalmaztak, a zenébe menekült, pontosan a zongora billentyűi mögé. Egyik interjújában így vélekedett a hangszer által nyújtott segítségről: „A zongorázás egy lehetőséget adott, hogy beszéljek”. Jazzklubokban kezdett el játszani, és hivatalos jazz-zongoristává vált. Egy idő után azonban két végén kezdte égetni a gyertyát; alkohol- és drogproblémákkal küzdött. Az önpusztító életstílusa elkezdte teljesen felemészteni. Akkor döntött úgy, hogy változtat életmódján, amikor egy kedves barátja, aki szintén drogproblémákkal küzdött, meghalt.
Zongorázás közben megtanulta az úgymond scattelést, ami egy improvizációs énekmód, amelyben az emberi hangot hangszerként használják, és értelmetlen szótagokkal, hangokkal énekelnek. A jazzben előszeretettel alkalmazták ezt az énektechnikát, amelynek nagy mesterei Louis Armstrong és Ella Fitzgerald voltak. John úgy gondolta, hogy ez a halandzsázás a „felszabadult dadogás” egy fajtája.
Berlinbe feleségével való 1990-es költözése után karrierje és élete is egy új szintre lépett. Eleinte tengerjáró hajókon és szállodákban lépett fel, ahol már nem csak zongorázott, hanem énekelt is. Ügynöke, Manfred Zahringer azt tanácsolta, hogy ötvözze a scat-éneklést technoval és a dance zenei műfajjal, majd készítsenek belőle egy kislemezt. Larkin eleinte félt az ötlettől, mert nem szerette volna, hogy tudomást szerezzenek az emberek a dadogásáról, és újra kigúnyolják emiatt.
John Paul Larkinból, a rejtőzködő és dadogását szégyenlő férfiból világsztár lett, akinek kislemeze több országban is a slágerlisták első helyét foglalta el. Művésznevén Scatman John, aki megváltoztatta a zene világát, nemcsak szórakoztatta az embereket zenéivel, de tanította és bátorította őket. A beszédhibások szószólójának tartották, és egy alapítványt is létrehozott a dadogók számára, illetve számos kitüntetésben is részesült.
Bár viszonylag fiatalon, 57 éves korában elhunyt súlyos betegségben, a zeneipar egyik legmeghatározóbb alakja volt, ahogy az egyik interjújában is elmondta: „gyerekkora legnagyobb problémája a legnagyobb kincsévé vált”. Valóban érték volt, amit másoknak tudott nyújtani, és reményt adott azoknak, akik dadogásukat szégyellve nem mertek kilépni komfortzónájukból.
