Huszonnyolc éve, 1996. december 6-án megalakult hazánkban a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány. Jelenleg országszerte nyolc városban – Budapesten, Törökbálinton, Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Tatabányán, Kaposváron és Pécsen – összesen tizenhat gyermekkórházat látogatnak heti rendszerességgel. Emellett jelen vannak idősotthonokban és halmozottan sérült gyerekekkel foglalkozó intézményekben. Harmincöt bohócdoktor, akik közel félmillió gyermek könnycseppjét varázsolták nevetéssé.
Horváth Veronika, vagy más néven Dr. Bim-Bam, több mint húsz éve viseli a mindennapi hősök köpenyét. Rengeteg kisgyermek mosolygó arcát látta egy-egy komolyabb műtét előtt, vagy egy hosszantartó betegség során. Most elmesélte nekünk történetét, hogyan vált bohócdoktorrá, illetve a legszebb és a legnehezebb pillanatait a kórházakban töltött ideje alatt.
Szinte a kezdetektől fogva, amikor még nem terjedt országos szintűre az alapítvány munkája, a bohócdoktorok csapatába tartozol, és talán kevesebb információ is volt arról, pontosan mit jelent annak lenni. Hogyan találkoztál a bohócdoktorok munkájával akkoriban?
Az alapítvány akkori művészeti vezetője kollégám, mesterem volt a színházban, ahol dolgoztam. Már sokat tudtam erről a munkáról, így ismerős volt számomra. Ha jól számolom, öt évvel később, 2001-ben csatlakoztam a csapathoz, amikor több művészre volt szükség.
Mi tetszett meg a munkában, ami miatt úgy döntöttél, hogy bohócdoktor leszel?
Alapvetően a misszió iszonyatosan tetszett, mielőtt felvételiztem volna. Csodálatosnak tartottam, hogy a kórházakban a nehéz helyzetekben lévő gyerekekhez, szüleikhez és esetenként a személyzethez el lehet vinni egy felszabadító érzést. Megmondom őszintén, hogy mielőtt jelentkeztem volna, egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy én ezt bírnám. Körülbelül egy héttel a felvételi előtt valakivel épp erről beszéltem, és azt mondtam:
„Ez csodálatos, ez gyönyörű, de biztosan nem bírnám lélekkel. Nem fogok jelentkezni.”
Pár nappal később győzött meg a művészeti vezető, hogy képes lennék rá. Igazából ezen múlt, hogy bohócdoktor lettem.
Ha úgy dönt valaki, hogy szeretne csatlakozni hozzátok, ki jelentkezhet bohócdoktornak, és milyen procedúrán kell keresztülmennie, hogy azzá válhasson?
Mindenképpen olyan jelentkezőket várunk, akik valamilyen művészeti előképzettséggel, tapasztalattal rendelkeznek, színészek, táncosok, bábművészek alkotják a csapatot. Valamilyen háttértudásra tehát szükség van. A jelentkezőknek egy többlépcsős workshop-sorozaton kell részt venniük, ahol azt nézzük meg, mennyire tud azonosulni a missziónkkal, hogy tud együttműködni másokkal, milyen az improvizációs készsége, mennyire érzékeny és nyitott. A sikeres felvételi után egy több hónapos képzés következik, ami alatt meg lehet nézni élőben, hogyan működik a bohócdoktorok munkája. A képzés egy pontján lehetőség adódik arra, hogy harmadik bohócként részt vehessen már a viziteken. Ha ez is megvan – egy ideig mentor segítségével – párban dolgoznak tovább.
Miben különbözik a bohócdoktor szerepe a színpadi szereptől?
Mindenben és semmiben. Talán azt tudnám mondani különbségnek, hogy amikor színházban játszom, akkor pontosan tudom, hogy egy szerepet hogyan építek fel, és hogy jutok el az első jelenettől az utolsóig. A bohócmunkában viszont folyamatos improvizáció van. Másodpercek alatt kell rájönni, hogy szerintünk kinek mire van szüksége, és annak megfelelően kell elővennünk a trükköket, történeteket.
Gondolom, mielőtt meglátogatnátok egy kis pácienst, tájékoztatnak titeket az ápolók és az orvosok, hogy mi történt vele, milyen állapotban van. Hogyan néz ki pontosan egy bohócdoktor napja a kórházban?
Igen-igen. Még civilben körbemegyünk a kórházi osztályokon, és a nővérektől vagy orvosoktól kérünk tájékoztatást arról, hogy van-e olyan gyerek, aki olyan beavatkozáson van túl, hogy nem mozoghat vagy bármi fajta nehézségekkel küzd – látás, hallás – amire nekünk extrán figyelni kell. Van olyan neurológiai osztály, ahol nem lehet erős zajokat csapni, illetve nem kapcsolgathatom a villanyt, mert esetleg epilepsziás rohamot kap a gyerek. Miután ismertették a gyerek állapotát, átöltözünk, felrakjuk a piros orrot, és összehangolódunk a bohóctársunkkal.
Említetted, hogy nem voltál biztos benne, hogy lelkileg bírnád ezt a munkát. Annak ellenére, hogy rengeteg boldogsággal és nevetéssel találkozol, ott van az aggódás és a szomorúság a gyerekek egészsége, állapota miatt. Hogyan tudsz megbirkózni ezzel?
Pontosan az aggódás és a váratlan helyzetek miatt nem voltam benne biztos, hogy az én lelkem ezt bírná. De a képzés során és egymástól is olyan erős támogatást kapunk, hogy ezeket megtanuljuk kezelni. Ettől még nyilván mindenkinek vannak durva történetei, amiket nagyon nehéz feldolgozni, de a folyamatos pszichológiai támogatás segít abban, hogy ezeket ne vigyük haza. Minden vizit után kicsit ventillálunk, miközben levesszük az orrot és bohócból ismét önmagunkká válunk. Írunk egy rövid összefoglalót a csapatnak, akik a következő héten érkeznek ugyanoda, és ezalatt megtörténik a feldolgozási folyamat.
Az orvosi vizitek során gyakran láthatjátok a szülők aggódó tekintetét, akiknek a gyermekeivel az élet igazságtalanul bánt el. A jelenlétetekkel, hogy ott vagytok a gyerekekkel, nekik is tudtok segíteni?
A legideálisabb esetben az a célunk, hogy mindenkit elérjünk, aki ott van az adott helyen. Ha lehetőség van rá, akkor bevonjuk őket is a játékba. A szülőnek értelemszerűen sokkal szorosabb kapcsolata van a gyermekével, mint nekem. Ha a szülőt egy kicsit meg tudom nyugtatni, és ki tudom mozdítani abból az aggódásból, feszültségből, fáradtságból, amiben van, akkor az nagyon jó hatással lesz a gyerekre is.
A vizitek során mindig új gyerekekkel találkoztok, vagy van olyan, akit végigkísértetek a kórházban töltött hetein, akár hónapjain?
Ezt kórháza és osztálya válogatja. Vannak olyan helyek, ahol tartósabban vannak a gyerekek, akár hónapokig, extrém esetekben évekig, ha egy balesetből épülnek fel, vagy olyan betegséggel küzdenek, ami hosszas kórházi ápolást igényel. De van olyan, ahol „csak” ki kell venni a manduláját, de ettől még ő azt az egy vagy két napot ugyanúgy nehezen éli meg, mint aki három hónapot tartózkodik az osztályon. Ha van olyan gyerek, akivel rendszeresen találkozunk, akkor tudunk egymásnak üzenni a kollégákkal, hogy múlt héten ezt játszottuk, és ezt érdemes folytatni.
2001-ben csatlakoztál a bohócdoktorokhoz, előfordult azóta, hogy egy egykori kisbeteg vagy szülei felkerestek téged, vagy valamelyik bohócdoktort a későbbiekben?
Van, amikor kapunk a szülőktől fotókat, történeteket. Az egyik kórházban, ahol nagyon sokáig vannak a gyerekek, hónapokig találkoztunk ugyanazzal a kisfiúval és az apukájával. Fél évvel később – ami egy ötévesnél viszonylag sok idő – az egyik bevásárlóközpont előtt éppen összefutottam a kollégámmal, civilben. Egyszer csak azt vettük észre, hogy megállt mellettünk egy kisfiú maszkban, és csillogó szemekkel nézett fel ránk, meg sem tudott szólalni. Ott állt az a két ember, akivel többször is találkozott, de mégsem úgy néztek ki. Az apuka volt, aki odajött és megköszönte nekünk, hogy ott voltunk a kórházban a kisfiával. Sokszor kapunk visszajelzéseket, ami nagyon jó, mert nemcsak azt látom, hogy mosolyog a gyerek, hanem amikor hetekkel később is azt meséli egy nővér, hogy egész nap azt énekelgette, hogy Bim-Bam, Bim-Bam, az csodálatos.
Rengeteg tapasztalat, történetek száza van a hátad mögött. Mégis mi volt az a szép és nehéz pillanat, amit sosem fogsz elfelejteni, és még évtizedekig mesélni fogsz róla?
A nehezebb még az elején történt, amikor nem dolgoztam még egy éve sem. Az egyik kórház onkológiai részlegén bementünk egy kórterembe – nagyjából tudtuk, hogy melyik gyerek pillanatnyilag hol tart a kezelésben –, ahol az anyuka volt bent a kislányával, akinek a kemoterápiás kezelés miatt hullott a haja. Iszonyatosan megterhelő volt látni, hogy ott vannak a tincsei a párnáján. El kellett telnie pár másodpercnek, hogy meg tudjunk szólalni. A kislány kezelőorvosa rájött, hogy ha mi ott vagyunk, akkor lehet beszélgetni az anyukával négyszemközt. Az anyukát kihívta beszélni, mi meg ott álltunk, hogy mit tegyünk. Nagyon törékeny volt a kislány, lehetett látni, hogy hiába énekelgetek neki, most valami másfajta dologra volt szüksége. Megkérdeztük tőle, hogy mit szeretne, mire azt válaszolta, hogy fejezzem be neki a Csipkerózsikát. Mai napig benne van a lelkemben a nyomás, annak ellenére, hogy jó volt együtt lenni egy ilyen nehéz helyzetben, amit sikertörténetként tudok elmesélni.
A másik történet, ami többször is elő szokott fordulni, hogy amikor különböző műtéteken vannak túl a gyerekek, akkor az egy nagyon fontos része a gyógyulásnak, hogy hazaengedés előtt elkezdjenek mozogni. De egy kislány elutasította, hogy kikeljen az ágyból. Volt egy nagyon jó játék, amit kitaláltunk számára, és miután elhagytuk a kórtermet, hallottuk, ahogy a kislány mondja az anyukájának, hogy akkor mégis kimegy a mosdóba. Ezek mind csodálatos dolgok.
Ha meg kellene fogalmazni, hogy mi az az érték, amit a bohócdoktorok tudnak nyújtani, mi lenne az?
Nemrég voltam egy workshopon, ahol az volt a feladat, hogy találjunk egy jelmondatot, egy bölcsességet. Az enyém az volt, hogy „A felhők fölött mindig kék az ég.” Azt a hitet képviseljük, hogy minden nehézség fölé lehet emelkedni. Ha csak egy picit meg tudja az ember változtatni a dimenzióját, akkor az már előrehaladás.
Borítókép: Facebook/ Piros Orr Bohócdoktorok
