Borítókép: Max Fischer, pexels
Első ránézésre triviálisnak tűnhet, hogy egészségesebb a kihívásokat nyitottsággal, mint rettegéssel fogadni. Azonban mielőtt azt hinnénk, hogy még egy cukormázas pop-pszichológiai jótanácsot fújt felénk a szél: a fejlődésfókuszú és a rögzült szemléletmód (growth vs fixed mindset) elmélete hosszas tudományos kutatás eredménye, amely a nyolcvanas évektől nagy hatással volt nemcsak az oktatásban bevett módszerekre, hanem az újabb pszichológiai vizsgálódásokra is. Ha megértjük, hogy mire vezethető vissza a két gondolkodásmód kialakulása, felnőttként is tudatosabban tudunk szembenézni a kishitűség démonaival.
Milyen az egyik, milyen a másik?
A fejlődésfókuszú szemléletmódú ember nem fél attól, hogy olyan helyzetbe kerül, amiben esetleg nem teljesít jól. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kétségei, de tudja, hogy ha kevésbé kényelmes terepen is kipróbálja magát, legközelebb már gazdagabb eszköztárral fog szembenézni a kihívásokkal. Tisztában van a jelenlegi képességeivel és korlátaival, de azzal is, hogy mindez folyamatos változásban van, mindenekelőtt a saját erőfeszítéseinek függvényében.
A rögzült szemléletmódú ember ezzel szemben kőbe vésettnek látja a képességeit és tulajdonságait. Elhatárolódik azoktól a területektől, amelyeken negatív tapasztalatai vannak, mert úgy érzi, talpraesettsége és intelligenciája vonódik kétségbe, ha nem a megszokott szinten teljesít. Ha kitűz egy célt, de a változás nem elég gyors vagy nehézségek merülnek fel, könnyen eláll eredeti tervétől. A kudarc számára jelzés, hogy elérte határait.
A szemléletmódok kialakulása gyerekkorban
Carol Dweck pszichológus az 1980-as évekre fejlesztette ki elméletét a két szemléletmódról, miután éveken át kutatta gyerekek viselkedését. Már karrierje elején feltűnt neki, hogy a tanulók két nagyon különböző módon reagálnak a kihívásokra: amikor egy csapat 10 évesnek olyan feladatot adott, ami a náluk valamivel idősebbek képességeihez volt igazítva, a gyerekek egy része meglepő lelkesedéssel vetette bele magát a kihívásba, míg a többiek egyenesen megbénultak a szorongástól. De mégis mi lehetett a különbség forrása?
Fontos, hogy nem bűnbakot keresünk a rögzült szemléletmód eredetének bogozgatásakor. A szülők és a pedagógusok részéről olyasmi is a visszájára sülhet el, amivel épp a gyerek önértékelését szeretnék erősíteni. Ilyen például, amikor azzal dicsérik, hogy milyen okos vagy tehetséges. Ezek az ártalmatlannak tűnő pozitív visszajelzések észrevétlen nyomást gyakorolnak a gyerekre, aki hamar a tanulmányi eredményeivel köti össze a saját értékét. Dweck tapasztalatai szerint a képességalapú dicséretek arra sarkallják a gyerekeket, hogy a komfortzónájukon belül maradjanak, hiszen csak így tudnak konzisztens teljesítményt nyújtani, amivel önmaguk és nevelőik számára is bizonyítják, hogy tényleg okosak. Ha olyan feladatba ütköznek, amit nem tudnak megoldani, az számukra nemcsak egyszeri kudarc, hanem az egyik legfontosabbnak vélt jellemzőjük megkérdőjeleződése.
Akkor mégis mit dicsérhet a felnőtt? Az erőfeszítést – legalábbis Dweck kutatásai ebbe az irányba mutatnak. A 2006-ban megjelent, Szemléletváltás – A siker új pszichológiája című könyvében levonja a következtetést a diákok százaival végzett felmérésekből: a legpozitívabb hatás azzal érhető el, ha a szülő vagy pedagógus a befektetett munkát, a hozzáállást és a kitartást méltatja. Ezzel egyszersmind kijelöli a gyerek számára, hogy mi az igazán fontos. Azok a diákok, akik a kihívásokat a saját értéküktől függetlennek tartják, egyenesen örülnek a nehezebb feladatoknak, mert tudják, hogy ha most nem jók valamiben, némi gyakorlással még lehetnek – ez pedig a lehetőségek izgalmas tárházát jelenti számukra.
A rögzült szemléletmód másik, kevésbé meglepő forrása a számos negatív címke, amit a felnőttek vagy kortársak a gyerekre aggatnak. Sajnos még mindig nem ritka, hogy butának, lustának vagy menthetetlennek bélyegezzenek egy tanulót, különösen, ha valamilyen tanulási zavarral küzd. Az önbeteljesítő jóslatként működő megjegyzések nemcsak azt hitetik el a gyerekkel, hogy kevesebbre képes, mint amire valójában, hanem a kihívásokat is a potenciális megszégyenüléssel teszik azonossá.
Emellett természetesen rengeteg tényező és esemény befolyásolja, hogy egy adott ember épp mennyire bízik saját képességeiben és abban, hogy önerőből változtathat a status quón. A gyerekkorban gyökeret vert narratívák a későbbiekben mindkét irányban átíródhatnak – akár belső törekvések, akár külső, nem várt hatások vagy traumák által.
„Még nem”
Mivel a mélyen beivódott meggyőződéseket felnőttkorban sem tudjuk csettintésre eltörölni a racionális gondolatokkal, egy szorongó gyerektől sem várhatjuk el, hogy néhány erőfeszítés-alapú dicséret gyökeresen megváltoztassa a saját képességeiről alkotott képét.
Azonban a szavak hatalmát sem szabad alábecsülni: egy 2014-es előadásán Dweck többek között a „még nem” erejéről beszélt. A fejlődésfókuszú szemléletmódot követő pedagógusok egy-egy kudarcnál azt erősítik a gyerekekben, hogy „még nem tudod ezt, ezért gyakoroljuk”, ahelyett, hogy hagynák, hogy azt a következtetést vonják le: „buta vagyok”. Hogy mi az eredmény? A gyerekek lelkesedése és teljesítménye radikálisan javul. Hatványozottan érvényes ez a hátrányos helyzetű óvodákban és iskolákban. A “nehéz” új jelentést nyer, ha ott van mögötte az „egyelőre”.
Emellett Dweck kutatási eredményei azt mutatják, hogy némi informálással rövid időn belül meglepően nagy változásokat lehet elérni a gyerekek hozzáállásában. Azok a diákok, akiknek elmondták, hogy akárhányszor valami nehezet tanulnak, a neuronok új, erős kapcsolódásokat hoznak létre az agyukban, jobb jegyeket szereztek a kontrollcsoporttal szemben és a saját korábbi teljesítményükhöz képest is.
Ebben segítenek többek között az olyan edukációs anyagok, amelyek kisiskolások számára is érthetően magyarázzák el, hogy néha a saját meggyőződésrendszerünk tart vissza minket attól, hogy megtapasztaljuk, valójában mire vagyunk képesek.
