– Miért választottad a szülésznő hivatást? Ez volt az eredeti terved?
– Nem, először állatorvos akartam lenni. Azonban állatorvosként az az egyik feladatod, hogy az állatokat elaltasd, én pedig nem lennék rá képes, mivel túlságosan szeretem őket. Ezért újra kellett gondolnom, hogyan tovább. Az ápolónőségen is gondolkodtam. Végül az segített, hogy egy alkalommal a nagymamámhoz mentünk, és elkezdett mesélni a saját hivatásáról: a szülésznőségről. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy az ápolók, akárcsak az állatorvosok, sokat foglalkoznak a halállal. A szülészet meg pont ennek az ellenkezője: ez egy olyan szakma, ahol az élettel foglalkozol és egészséges embereknek segítesz.
– Mielőtt belevágtál volna a szülésznői tanulmányaidba, volt szüléssel kapcsolatos élményed?
– 15 éves koromban végigkövettem anya terhességét, majd a húgom születését. Amikor lezajlott a szülés, a varrás, meg minden, utána bemehettem anyához és együtt csináltuk végig az aranyórát. Szerintem ez is meghatározó volt, hogy rögtön születés után láthattam a húgomat testközelből.
– Mi is pontosan az aranyóra?
– Az újszülött életében az első óra. Ilyenkor alakul ki a kötődés az anyával, az apával és a családdal. A kisbaba megnyugszik a szülés után, és ebben az időszakban kezd igazán kapcsolódni az anyához. Ilyenkor indul be az oxitocin, vagyis a kötődés- és szeretethormon termelődése. Ebben az első órában lesz először éhes a baba, és ekkor kezd el először az anya mellére „odakúszni”, hogy szopizni tudjon.
– Mesélnél az egyetemről? Felkészített a hivatásodra?
– Nem. Az egyetem egyáltalán nem készít fel arra, hogy milyen szülészeten lenni, mivel ez egy kifejezetten gyakorlati szakma. Az egyetem első évében még nem is megyünk kórházba, csak elméleti óráink vannak. Akkor persze tanulunk róla, de nincs semmilyen kapcsolatunk élő kismamával vagy magával a szakmával, egy-két előadáson kívül. Az egyetem előrehaladtával, másodévben már van gyakorlat, ott már láthatunk szülést, de sok időnek kell eltelnie, hogy valóban segédkezzünk benne.
– Miért nem tudott az egyetem kellően segíteni?
– Nagyon elavult oktatást adnak át olyan tanárok, akik nagyon kevés ideig és nagyon régen voltak a szakmában. Én sokkal többet tanultam a gyakorlaton meg a kórházban a szülésznőktől, mint az órákon. A tanórák nem tudnak felkészíteni az emberekre, a szagokra, a vészhelyzetekre, vagy a nehezebb szülésekre. El lehet mondani, de erre igazán a kórházban lehet csak felkészülni.
– A gyakorlat alatt volt olyan tanárod vagy mentorod, akitől tudtál tanulni?
– Majdnem az összes szülésznőtől, nem tudnék egyet kiemelni. Rengeteg mindenben segítettek, sok fontos gondolatot adtak át, és nem csak arra hívták fel a figyelmem, ha valamit rosszul csinálok, hanem megmutatták azt is, hogyan csináljam jól. Rajtuk keresztül megtanulhattam azt, hogyan kell beszélni egy kismamával vagy azt, hogyan kell egy nehéz helyzetet kezelni. Minden nehezebb szituációt megvitattunk, és ha bármi kérdésem volt, nagyon szívesen megválaszolták azt. Segítettek is, de hagyták, hogy önállóak legyünk, magunk tapasztaljuk ki a dolgokat.
– Milyen volt az első szülés, amit végignézhettél?
– Arra emlékszem, hogy nagyon mekóniumos volt a magzatvíz. Ez azt jelenti, hogy a baba széklete belekerült a magzatvízbe, ami már nem túl jó állapot, mert oxigénhiányra utalhat. A szülés hüvelyi úton zajlott, és mi, hallgatók igazából nem avatkoztunk bele, csak figyeltünk. Teljesen felfoghatatlan élmény volt látni, ahogy a baba megszületik. Őszintén mondom, a filmekből nem derül ki, hogy az újszülöttek gyakran teljesen lilán és szürkésen jönnek világra. Az első 5–6 szülésnél mindig megijedtem, hogy „úristen, ez a gyerek lila, biztos nincs jól”. Aztán rájöttem, hogy ez teljesen normális, hisz így születünk.
– Körülbelül mikor kezdődött az, amikor már aktívan részt vettél a szülés levezetésében?
– Első évben ugye egyáltalán nincs kórházi gyakorlat. Másodikos egyetemistaként eleinte nagyon minimális dolgokat csinálhattunk, például összeállíthattuk az infúziókat. Második év vége tájékán felügyelhettük az utófolyamatokat, például a suturázást, magyarul a gátvarrást. Ha szerencsés voltál, beengedtek egy császármetszésre, hogy átvedd a kisbabát. Majd a harmadik évben volt már négykezes szülés vezetés. A “négykezezés” lényege, hogy a szülésznő ráteszi a kezét a tiedre és akkor együtt vezetitek le a szülést. Aztán szépen lassan teljesen elengedték a kezünket.
– Van olyan emléked, ami különösen meghatározó volt számodra a szülések közül?
– A legemlékezetesebb az volt, amikor bejött egy kismama, akinél koraszülés gyanúja állt fenn, 36 hetes volt. Másodjára szült, ami azt jelenti, hogy a vajúdás általában sokkal gyorsabban halad, hamar meg fog szülni. A kismamát tolókocsiban hozták be, mivel mondta, hogy elviselhetetlenül fáj a hasa, pedig ő nem szokott panaszkodni. Én még soha nem találkoztam vele korábban, de a többiek mondták, hogy ő tipikus „borderline-os” nő, nehéz eset. Én úgy voltam vele, hogy nagyon szívesen vezetem a szülését, mert tudom kezelni az ilyen helyzeteket is. Ilyenkor meg akarom érteni a kismamát, hogy mi az, ami éppen zavarja, vagy miért pánikol annyira az egész folyamattól. Amikor felállítottuk, a nő csak annyit mondott: „jön a baba.” Az utolsó pillanatban értünk át a vajúdóból a szülőszobába. Már szinte lemondtam róla, hogy én fogom vezetni a szülést, de végül átadták nekem, hogy innen már én vezethetem. Mondták, hogy a gát valószínűleg el fog repedni a hirtelen szülés miatt, de próbáljam meg tartani. A baba szinte “kirobbant”, én pedig tetőtől talpig magzatvizes lettem – azonban a gát teljesen ép maradt, egy öltést sem kellett rakni. A szülésznő és az orvos is megdicsért.
– Mi az, ami igazán megmaradt veled ennek kapcsán?
– A kismama és a nagymama reakciója. Mindketten azt mondták, mennyire kedves vagyok, hogy mennyire hálásak a türelmemért, a segítségemért, a mosolyomért. Kérték, hogy mindig maradjak ilyen. Ez az a szülés, ami szinte teljes egészében megmaradt bennem.
– Mit gondolsz, minden születés más?
– Igen. Bár kialakul egyfajta rutin, van egy alapfolyamat, amit végigviszünk, de a részletek mindig különböznek. Apró eltérések lehetnek: például valaki másképp reagál, máshogy viselkedik, mint amit a kórházban megszoktunk, vagy épp a szülő nő igényei változnak egyik pillanatról a másikra. Ezekhez nekünk is folyamatosan alkalmazkodni kell.
– Szerinted miért szükséges kijelenteni, hogy “minden születés más”?
– Főleg azért, mert nagyon nem jó hozzáállás, ha valaki minden szülést ugyanúgy akar levezetni, anélkül, hogy figyelembe venné az adott anyuka igényeit – természetesen a kompetenciákon és a lehetőségeken belül. Az alapfolyamat tehát ugyanaz, de én úgy gondolom, hogy szakemberekként havonta 10–20 szülést is átélünk, ez nekünk „rutin”, de egy nő általában csak egyszer vagy kétszer szül élete során. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy rossz nap miatt csak 50%-ot adjunk, mert neki ez az élmény egy életre meghatározó lesz, és megérdemli a 100%-os odafigyelésünket.
– Ha egyetlen szóban kellene megfogalmaznod, milyen a szülés levezetés, mit mondanál?
– Őszintén: leírhatatlan. Mindegyik szülés hatalmas élmény volt számomra. Az ott átélt érzések tényleg szavakkal kifejezhetetlenek. Az, amikor látod, hogy megszületik egy család, hogy egy új élet felsír, és minden rendben zajlott – az egyszerűen csodálatos. De ott van a másik oldala is: ha például egy vetélés zajlik le a szülőszobán, az meg leírhatatlanul fájdalmas.
– Láttál már olyan esetet, amikor halva született a baba?
– Igen. Ezt is látni kell, a szakma része. Egyik gyakorlatom alkalmával bemehettem megnézni, hogyan zajlik egy vetélés. Talán morbidan hangzik, de nem is a magzat látványa volt a fájdalmas, hanem az édesanya és az édesapa arcán lévő szomorúság. Fájó volt a tudat, hogy ők várták ezt a kisbabát, és most elvesztették.
– Ezt te mentálisan hogyan viseled?
– Ki kell beszélni. Mindenkinek más válik be, de nekem az segít, ha elmondhatom valakinek. Sokszor, amikor hazaérek, anyukámnak is elmesélem, hogy mi történt. Ha beszélek róla, nem rágódom rajta napokig. Emellett a munkatársak is nagyon támogatóak. Ha történik valami nehezebb eset – akár a nőgyógyászaton, akár a szülészeten –, akkor azt megbeszéljük. Valamilyen szinten nyomot hagy az emberben, formálja is, de kezelhető. A lényeg, hogy nem szabad elfojtani.
– Szoktál azon gondolkodni, hogy milyen nyomot hagysz a kisbabán szülés levezetés során?
– A babán… őszintén, nem tudom. Vannak, akik azt mondják, hogy valaki azért lesz figyelemhiányos, mert komplikált volt a szülése. Sőt, sokszor előfordul, hogy 10–20 évvel később kérik ki a szülési dokumentumokat, mert azt gondolják, hogy a gyerek problémái abból erednek, ami születésekor történt. Én ebben nem hiszek, viszont az anyukákon igenis el szoktam gondolkodni: vajon megmarad-e bennük az a segítség, amit adtam. Lehet, hogy a nevemre nem is emlékeznek majd, de talán arra igen, hogy megfogtam a kezüket, megnyugtattam őket, vagy ott voltam mellettük.
