Borítókép: NEON
David Cronenberg 1970-ben már készített egy filmet ugyanezzel a címmel, ám egyértelműen megerősítette, hogy a két film csupán a címben osztozik egymással, sem koncepcióban, sem a cselekményben nem kapcsolódnak egymáshoz. A film egyúttal a rendező visszatérése a horror műfajhoz, hiszen legutoljára az 1999-es eXistenZ volt ebbe a kategóriába sorolható.
A meghatározatlan messzeségű jövőben Saul Tenser (Mortensen) performansz művész egy fejlődési rendellenesség folytán új szerveket növeszt magában. Évek óta azzal kápráztatja el a közönséget, hogy partnerével, Caprice-szel (Seydoux) veteti ki ezeket az új szerveit, egyfajta élő műtét keretében. Ezáltal a teste minden egyes előadás során átalakul, mígnem szinte teljesen mesterséges lénnyé változik, ami nagy tiszteletet vált ki a közönségből.
Tenser művészete sokat követel a testétől; állapota miatt speciális lélegeztető berendezésre, külön funkciókkal ellátott ágyra és emésztést segítő székre szorul, Caprice pedig folyamatosan kezelés alatt tartja őt. A cselekmény során a különleges páros kapcsolatba lép egy szervdonor társasággal, akik leltározzák az újonnan megjelent szerveket, némiképp kordában tartva az emberi szervezet abszurd fejlődését.
A hatóságok arra próbálják felhasználni Tenser-t, hogy kapcsolatba hozza őket olyan radikális csoportokkal, akik megpróbálják kijátszani az evolúció korlátait. Ennek keretében több performansznak is szemtanúi lehetünk, míg fény derül a radikálisok igazi céljára: az emésztőrendszer fejlesztésével azt akarják elérni, hogy műanyagot is tudjunk fogyasztani. Ezzel tömeggyártásba kerülnek a műanyag csokoládészeletek, amit csak a legfejlettebb egyedek tudnak lenyelni.
Ez a sajátos jövőkép igen borúsan festi le az emberi szervezet, ezáltal a szellemi kondíció fejlődését. Egy olyan világot mutat be, amelyben a test fájdalomküszöbe szinte egyetlen nyesésre van a haláltól, az ember már azon fáradozik, hogyan tudna még nagyobb ingert kiváltani a testéből. A világ, amelyet Cronenberg megjelenít, meghaladta a társadalom és a közmorál korlátait, a test fejlesztése pedig öncélúvá és érdekorientálttá vált. A film tartalmaz body horror elemeket, a kissé mesterséges kinézetű műtétek és a bizarr megformálású emberi testek a fájdalom és az önsanyargató igyekezet egyre növekvő mértékét tükrözik.
Elgondolkodtató, hogy húsz-harminc év elteltével vajon ugyanolyan sokkoló lesz-e a film, mint most, vagy hogy már nemcsak a kitermelt célközönségeknek lesz megszokott az efféle látványvilág, hanem az átlagos mozinézőknek is. Az esztétika befogadásával a gondolatiság is némileg elfogadottá válhat; az emberiség rohamtempóban halad afelé, hogy felülírja a saját adottságait, kijátssza a természet törvényeit és a technológia vívmányait abszurd célokra használja fel. Ennek a hatalmi játéknak az önpusztítás lesz a vége.
Szintén érdemes azt megvizsgálni a film kapcsán, hogy az emberiség korábbi bűnei vajon elévülnek-e, ha a közerkölcs olyan szintre züllött, hogy a testnyílások műsorrá formálása már mindennapos, ahol a „műtét az új szex” és a boldogságot már csak a természet megcsúfolásával és az emberi fejlődés torzításával lehet elérni. Rengeteg bűne van a civilizált társadalomnak, amikért a mai napig vezekelnie kellene, ám ha a civilizáció nemhogy nem érzi ennek szükségét, hanem további vétkekkel pusztítja saját magát, úgy jó eséllyel a régebbi bűnök is feledésbe merülnek.
David Cronenberg számára mindenképp jótékony volt ez a visszatérés, a műfajban pedig már többször is megajándékozta a nagyközönséget emlékezetes alkotásokkal (pl. az 1981-es Scanners vagy az 1986-os A légy kultfilmeknek számítanak). Ez a film újra felhozta a rendezőóriást a térképre, a jövőbe tekintő korlenyomat pedig jó tartozéka a munkásságának. Mindenképp érdemes lesz követni, miképp folytatja pályáját ezután.
Ha sikerül elvonatkoztatni a műfajtól, a gondolatok és a jövőképek egészen biztosan a nézővel maradnak a film után, így annak is ajánlatos tanulmányozni a lehengerlően bizarr képeket és jeleneteket, akik nem különösebben rajonganak a horror műfajért, vagy nem annyira ismerik Cronenberg munkásságát.
A nyers és groteszk megvalósítás nehéz filmélményt nyújthat az érzékenyebb nézőknek, ugyanakkor a mögöttes tartalom, az emberi test szentsége és az azt megalázó, felkavaró aktusok egy olyan önpusztító attitűdöt mutatnak, ami felé a mostani világunk is közelít. A film egyik alapgondolata, hogy mindez egyelőre csak fikció – az ember még nem torzult el annyira az eredeti fejlődéstől, mint ahogyan azt a filmen láthatjuk -, viszont a génmanipuláció, a gátlástalan fogyasztás és az egyre magasabb ingerküszöb már most olyan eltorzulásokat okoznak az élettani fejlődésünkben, amiknek igen negatív kilátásai vannak.
