A kortárs irodalmi tendenciák, mint a biopoétika, az ökoköltészet, a poszthumanizmus, és a jelenlegi ökológiai katasztrófa (vagy annak előszele) mellett várható volt egy olyan kötet, mint amilyen a Ránk bízott kert világirodalmi antológiája. Az ökoköltészet – akárcsak a climate-fiction – egy relatíve kicsi műfaj, amelynek elsőszámú szempontjai az aktualitás, a relevancia, a társadalmi szerepvállalás, és a reprezentáció.
A Ránk bízott kert több mint 29 nemzetiközi írót és 11 fordítót vonultat fel, amelyek a kiváló szerkesztésnek és fordítói munkának hála ez a közel 40 ember szinte egy emberként szól, ebben a kötetben. Sosem érződik igazán válogatásnak, inkább egy beszélgetésnek, amiből azok is kimondatlan szavakkal távoznak, akik csak hallgatni jöttek.
Az ökoköltészet témája a kötetben több szinten is megjelenik – elsősorban az ember és természet kapcsolataiban (…), az ember és a természethez kapcsolt lelkiismeret kérdéseiben, de ennél mélyebben a kulturális viszonyra is rákérdeznek a kötet egyes versei (albatrosz), azaz nem csak egy emberközpontú (antropomorf) megközelítésből értelmezhetőek ezek a versek, hanem azon felül a kultúra és a globalizáció természethez való viszonyát is kérdőre vonják. Milyen alapon építettük fel egy kultúrát, amiben mindennek az alapja a kihasználás és a kizsákmányolás („ránk bízott kert”)? Milyen környezet az, aminek nem része az ember, hanem uralkodója? Milyen környezet az, amit az ember csak hagyományában képes megélni? Mit tehetünk mi, akik szavak történetében szemléljük a világot? Ezekre a kérdésekre keresi a választ A ránk bízott kert, amire a választ tőlünk várja.
A kötet versei így elsősorban az ember központi szerepéből indulnak ki, sok versben az átalakulás/átváltozás kényszere és olykor lehetetlensége jelenik meg, illetve nagyon erősek a kényszerítés és alkalmazkodásképtelenség képei. Tehát a kötet maga egyfajta elégikus gyűjteményként is értelmezhető, amelyben a természettel való egyensúly mindig a múltat képviseli, és az egyensúly nélküli, kaotikus jelen pedig mindig értékcsökkentett. Ez a szembenállás nem csak időben, hanem térben is megjelenik, mivel a versek nagyon erősen építenek az épített természet (városi környezet) és az általános természet közötti szembenállásra – itt az elhatárolásra tett kísérlet mindig kudarcba fullad, mert ahogyan a kötet is központi témaként kezeli, az emberi és természeti környezet szinte elválaszthatatlanná vált térben (egyetlen megoldásként az idő, a múltba révedés, maradt). Azaz A ránk bízott kert egy térben, időben eltávolító kötet, ahol az egész mindig a múltban keresendő, mégis a bűntudat és felelősség mindig jelenidejű. A kötet nem bűnbakokat és bűnösöket keres, hanem látleletet készít a jelenlegi állapotról, felméri a pusztítás mértékét, és a helyrehozás költségét, majd végérvényesen kijelöli a jelenlegi és elkövetkezendő generációk munkáját.
A kötet nagy érdeme a szerkesztése. A versek sokszor tematikusan követik egymást (Paul Muldoon: Charles Baudelaire: Az albatrosz és Anna Adamowicz: anyag) és olykor-olykor folytatják az előző vers gondolatmenetét, vagy ugyanazt a témát egy másik fókuszból közelítik meg (Luís Quintais: Leivathán és Steffen Popp: Leviathán). Ezzel egyaránt kihangsúlyozva a téma és az irodalom globális és összefüggő jellegét. Az egyes versek közelebbi vizsgálatát az eredeti nyelv hiányában talán célszerűtlen is megtenni, mivel egyedül tematikus fókuszuk az, amely összeköti őket. Találkozhatunk a kötetben szabadverssel és kötött formájú verssel egyaránt, illetve stílusukat tekintve is több változatban jelentkeznek, mint a gúny, az irónia, a pesszimizmus, a bizakodás stb. Viszont ami ezekből a versekből mégis kiolvasható, hogy jelentősen mértékben jelennek meg az emberi felelősségtudat, a lelkiismeret és a hiányérzet túltengései, vagy akár teljes elmaradásai.
"Te nemzetség, ki a vizek alatt vonulsz, a rombolás ízletes húsa, gazdagságot kettészelő vándorlás, az emberi összefogás mérlege, a történelem önkéntelen hadserege, sokasodj, hogy a fájdalmat színültig töltsd, és teljes legyen a büntetés." (Federico Italiano: Az óriásrákok inváziója - részlet; ford. Závada Péter)
Illetve nagyon fontos kiemelni a kötetben szereplő versek fordítóit, ugyanis – bár az eredeti művekhez, adott nyelvi korlátok miatt nem tudok hozzáférni – a fordítói munka átfogó, több nyelvet felölelő munkája mindenképp elismerést érdemel. Továbbá a fordításhoz kapcsolódóan említésre méltó, hogy a kötetben szereplő szerzők és fordítók a kötet végén egymás alatt, egy halmazba rendezve kapnak helyet, ezzel is növelve a fordítói munka kiemelt szerepét. Mert, bár közhely, de fordítani talán néha még nehezebb is, mint írni.
A ránk bízott kert legérdekesebb kérdése talán nem is az ökológiai felelősség, vagy annak hiánya – mert remélhetőleg, akinek ez a kötet a kezébe kerül, már jártas ebben –, hanem az irodalom és az ökológiai elvek kapcsolata. Mint ahogyan az már felismerhetővé vált, a biopoétika és az ökoköltészet a kortárs líra meghatározó, de még kibontakozóban élvő, pontjait képviselik, viszont az ehhez való viszony megkérdőjelezhető. A fontos kérdés, amit fel kell tennünk a kötet kapcsán, hogy a verseket ökológiai elveink felől olvassuk, mint kompozíció- és struktúraszervező elv, vagy ezzel ellentétben az ökológiát a versek felől közelítjük meg, mint annak (egy) természetes médiuma és megjelenési formája. Azaz közösségi szerepvállalás és kultúrpolitikai tett ökoköltészetet írni, vagy csak egy formálódó stílusban írt reflexió a jelenlegi korszakra?
Mind kultúrpolitikai, mind irodalmi szempontból fontos kötet A ránk bízott kert. Irodalmi szempontból erősíti a külföldi – nemzetközi – irodalom megjelenését és olvasottságát itthon, továbbá népszerűsíti – az itthon egyelőre kevéssé ismert – ökoköltészetet. Kultúrpolitikai szempontból pedig a nemzetközi irodalmak között átjárhatóságot képviseli, amely egy ilyen társadalmi/globális vonatkozású, akár mondhatnánk azt is, hogy felelőséggel járó költészet esetében fontos tényező, mert nem csak temaitkusan, hanem explicit módon is megvalósítja a sokszínűség és sokoldalúság paradigmáját. Ugyanakkor, úgy gondolom, hogy sem a kötet, sem a műfaj nem rendeli saját eszmei céljai alá az irodalmat és nem válik propagandává, ez inkább egy természetes tendencia, egy közvetlen megvalósulása az ember félelmeinek és vágyainak.
"A világegyetem egy ordítással kezdődött, és te most jössz, hogy begyűjtsd az ordítás nyomait: itt az idő bejelenteni a bizonytalan eredetet, ami a katasztrófába vezet. Hálóinkban ott vergődik a rothadó Leviathán." (Luís Quintais: Leviatán; ford. Urbán Bálint)
